Hónapokkal ezelőtt a kormány meghirdette az ésszerűsítési programját, amelynek fő célja a közszférában, elsősorban a minisztériumokban és az önkormányzatokban dolgozók számának lényeges csökkentése volt.
Az első nekifutásban húsz százalékos leépítésről beszéltek, majd az idő múlásával egyre bizonytalanabbá vált ez a szám. A kezdeti enyhe visszahőkölés abból eredt, hogy a szocialisták által vezetett Belügyminisztérium első embere, a miloševići időszakból szerzett gyakorlattal, mintegy ellenmondást nem tűrő hangon bejelentette, hogy márpedig az általa vezetett tárca dolgozóit ez nem érintheti, hiszen „egyébként is kevesen vannak”. Azt ugyan nem mondta – de aki tud a sorok között olvasni, érthette –, hogy ellenkező esetben kilépnek a koalícióból, s ezzel együtt megbukik a kormány. Az illetékesek közül érdemben erre ugyan senki nem reagált, de az utána következő időszakban senki sem tette szóvá a belügyminisztériumi dolgozók létszámát. Vagyis a kormány behódolt a požarevaci diktatúrában nevelkedett kádernek.
Erre vérszemet kaptak a többiek is, és váltig erősítgették, hogy „náluk nincs létszámfelesleg”, holott néhány oknyomozó újságíró kiderítette ennek az ellenkezőjét.
Ilyen előzmények után a hangsúlyt az önkormányzatokra helyezték. Kitalálták, hogy a községekben, városokban ezer lakosra csak egy városházi irodista juthat.
Nosza, lett nagy riadalom és heves ellenállás. Végül abban állapodtak meg, hogy az egyet négyre, a kisebbségek teleülésein plusz egyre növelik. Ezzel már igen sokan egyetértettek. Főleg, ahol gond nélkül belefértek ebbe a kvótába.
Azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy a szóban forgó akció a Nemzetközi Valutaalap (IMF) azon követelése nyomán indult el, hogy Szerbiában túl nagy az államapparátus. Az IMF emberei emellett azt is feltételül szabták az igen nagy összegű támogatás, pontosabban hitel nekünk ítéléséhez, hogy a nyugdíjak, a közszférában és a közvállalatokban dolgozók járandósága az idén nem emelkedhet.
Mit ad isten, a Szerbiai Villanygazdaságában a közelmúltban bejelentették, hogy amennyiben a kormány nem engedélyezi a fizetésük 20 százalékkal való növelését, a kosztpénz és a nyaralási pótlék emelését, valamint nem vállal kötelezettséget arra, hogy a nagyvállalat átszervezése következtében senkit sem bocsátanak el, sztrájkba lépnek. Őket követte a Telekom szakszervezete is.
Mindez, elvileg rendben volna, ha mindkét cégben kegyelemkenyéren élnének. De eleddig egyetlen esetben sem tették közzé, nyíltan és kozmetikázás nélkül, hogy mennyi a villanygazdaságban az átlagfizetés, mekkorák a béren kívüli juttatások, mi a helyzet a túlfoglalkoztatással és a munkafegyelemmel? A minisztériumokból és a kormány épületéből nem lehet látni, hogy munkaidőben merre kószálnak még az irodisták is.
Félreértés ne essék, legnagyobb részük nem irigyli az ő fizetésüket (csak a sajátját kevesli). Annyit azonban mindannyian tudunk, hogy magasan az országos átlag feletti szám lenne, ha üzleti titokra hivatkozva nem utasítanák el a vonatkozó kérdéseket. De ha már gazdasági válság van, amire a kormány és a (magán)vállalatok hivatkoznak, ha az 1,6 millió nyugdíjas járandóságának kifizetésekor, szinte minden alkalommal, nem győzik hangsúlyozni, hogy mekkora megterhelés ez az államkasszának, akkor talán azokra is vonatkozzon, akik monopolhelyzetben vannak. És ne hivatkozzanak a saját eredményeikre, amikor ők új értéket nem teremtenek, hanem – tulajdonképpen – kereskednek az elektromos energiával, ugyanakkor vajmi keveset tesznek annak érdekében, hogy behajtsák a sok milliárd dináros kinnlevőségüket, valamint meggátolják az egyre inkább elharapódzó áramlopást.
Mint tudjuk, a sztrájkra nem került sor. Vagyis a kormány „lefeküdt” a követelőzőknek.
Ezzel együtt az ésszerűsítésről szóló törekvésük füstjébe jó nagy adag por is keveredett.
Amit a szemünkbe szórnak.
