Arra panaszkodik Žarko Obradović oktatási miniszter, hogy idén is kevés pénzt különítettek el a köztársasági költségvetésből az oktatásra és a tudományra. A tavalyi 116,2 milliárd dinár helyett 119,5 milliárdból kell idén az oktatásügynek gazdálkodnia. Ám ez csak az első pillanatban lenyűgöző összeg, s már nem is tűnik olyan soknak, ha tudjuk, hogy a pénz 95 százaléka az oktatásügyi dolgozók bérére és a járulékokra megy el.
Mindössze 5 százalék marad az iskoláskor előtti, általános iskolai, középiskolai és főiskolai, egyetemi oktatás, a diák- és egyetemista ösztöndíjak, hitelek fedezésére, a beruházásokra és a felszerelés megvásárlására.
A tudományra fordított összeg a múlt évi 11 milliárd helyett most 11,7 milliárd dinár.
A számok alapján nagyon nehéz megítélni, hogy ez sok vagy kevés. Csak összehasonlítás gyanánt: az európai országok a bruttó nemzeti termék 7–10 százalékát fordítják oktatásügyre, a rohamosan fejlődő India 20 százalékát, Szerbia pedig mindössze 3,5 százalékát. Az európai országok a bruttó nemzeti termék 2 százalékát fordítják a tudományos szférára, Szerbia viszont csak 0,3 százalékát. Holott az alacsony jövedelmű országok kutatásra fordított kiadásairól készült tanulmányok már régen bebizonyították, a tudományba történő befektetés többszörösen megtérül. Ezek a beruházások kedvező gazdasági kilátásokat hoznak magukkal, feltéve, hogy nem forgácsolják szét őket. Ezek tükrében már érthető, miért elégedetlenkedik a miniszter.
Žarko Obradović szerint az oktatásügyben jelentkező munkaerő-felesleg végkielégítésének kifizetését csakis világbanki kölcsönből lehet megoldani. Enélkül egy dinár sem jut a szociális programra, pedig vészesen közeledik a 2013/14-es tanév, amikor már nem az osztályok száma, hanem a diáklétszám szerint kapják az iskolák a pénzt. Akkor pedig, mivel a néhány fős osztályok fenntartása nem lesz kifizetődő, nyilvánvaló, hogy az oktatásügyben dolgozók egy része feleslegessé válik. Nem könnyű egy ilyen döntést meghozni, hisz az ésszerűsítéssel jár a munkaerő-felesleg elbocsátása, és ez sok egyéni sorsot megpecsétel majd. Szerbiában nem hivatalosan egymillió munkanélküli van, egyre nehezebb elhelyezkedni, ezért vált az utóbbi időben sokak számára vonzóvá az oktatásügy, bár a miniszter tagadja, hogy az utóbbi években nőtt volna az iskolákban foglalkoztatottak száma.
Azzal, hogy – főképp városokban – nagyobb létszámú – 26–30 fős – osztályok működnek majd, nagyon nehéz lesz a tehetséggondozás iránti követelménynek is eleget tenni. E tehetséges diákokból lesznek majd a jövő kiemelkedő tudósai, művészei. Ha a sajátos nevelési igényű gyerekek továbbra is az átlagos és kiemelkedő képességű diákokkal egy osztályba járnak, a pedagógus energiáját elszívja a tanítási óra megszervezése, a tananyag úgy történő átadása, hogy az minden diák egyéni képességeinek megfeleljen, a lemaradókkal való külön foglalkozás, így a tehetségekkel nem tud annyit foglalkozni. Másutt is társaikkal egy osztályba járnak a sajátos nevelési igényű gyerekek, csak éppen a pedagógus ott nincs annyira magára hagyatva, mint nálunk, Angliában például a tanórán ott van az a tanító, illetve szaktanár, aki feldolgozza az osztállyal a tananyagot, s ott van az a fejlesztő pedagógus is, aki e sajátos nevelési igényű gyerekekkel foglalkozik. Ez egy nagyon komoly oktatási reform hozadéka, amely a szülők követelésére indult be, s irigylésre méltó eredményeket hozott.
Nálunk is erre lenne szükség – mindent gyökerestől megreformálni a szerbiai oktatásügyben, az eddigi toldozgatás-foltozgatás helyett. Ha már e kommentárunkat jelentős összegek emlegetésével kezdtük, álljon itt még néhány elképesztő adat: a statisztikusok kimutatása szerint a szerbiai középiskolások egyharmada magánórákra jár. A közelmúltban a Vreme hetilap egy megdöbbentő adatot közölt: az általános iskolások és középiskolások szülei tavaly 7,5 millió eurót fizettek oda a gyerekeik magánóráira. Ez nem elég indok arra, hogy az illetékesek végre megnyomják a vészcsengőt?!
