El kell ismerni, annak idején elsőrangú ötlet volt Mlađan Dinkić akkori pénzügyminiszter, ma gazdasági minisztertől, hogy bejelentette, a (nagy) állami vállalatok eladásából minden nagykorú szerbiai polgár 1000 euró értékű ingyenrészvényre számíthat. Aligha kétséges, hogy ezzel az ígéretével sok szavazatot szerzett pártjának, a G17 Plusznak.
A lehetőség annál is inkább vonzó volt, mert csupán a személyigazolványt kellett bemutatni, s lediktálni a saját banki folyószámla számát. Akinek az utóbbi nem volt, a postán azon nyomban és bérmentve nyitottak egyet.
Több mint ötmillió igénylés érkezett a Privatizációs Ügynökséghez. Sokkal több, mint amennyire számítottak. Az adatok egyenkénti ellenőrzése során azonban kiderült, hogy az állampolgársági országos nyilvántartásban több mint 200 000 személy neve nem szerepel. Márpedig ez alapvető feltétel volt az ingyenrészvényre való jogosultsághoz. Az nem számít(ott), hogy a feliratkozó eleddig még semmit sem tett le az ország asztalára, mert vagy alig-nagykorú, vagy éppen munkakerülő. De neki is jár!
Ez a viszonyulás az embert Rejtő Jenő Tuskó Hopkinsára emlékezteti, aki „tiszteletbeli” légiós volt”, s amikor meg akart szabadulni a szolgálattól, mindenféle papírokat követeltek tőle. Közben megjárt három hadjáratot, ki is tüntették volna, ami pénzjutalmat jelentett, de nem kaphatott semmit, mert hivatalosan még nem nyert igazolást a létezése. Ütközet előtt nem kértek tőle semmilyen igazolványt. Nos, adófizetéskor, szavazáskor, az emberektől sem kérnek állampolgársági bizonylatot, csak ha – netán – kapnia kellene valamit, akkor igen.
Az ügynökség, sok esetben vele párhuzamosan a gazdaságügyi minisztérium is, felszólította az érintett polgárokat, hogy tizenöt napon belül pótolják a hiányt, különben törlik őket a részvényre jogosultak névsorából. És megindult a nagy hajsza. Főleg a nagyobb városokban órákig rostokoltak az emberek a hivatalokban és a dermesztő hidegben a hivatalok előtt is, míg végül megkapták a bizonylatot. De legtöbb helyen keményen fizetni kellett.
Ha csak egyenként 500 dináros tarifát számolunk (amiből fele az önkormányzaté, a másik fele a kincstáré), nagyjából 100 millió dinárt költöttek az emberek erre a célra. Még egy kevés idő elmúlik, s azt is mondhatjuk, hogy egymillió eurót.
Hatalmas pénz ez a kisember szemében. A honatyák azonban aligha sokallják, hiszen, láthattuk a tévéközvetítésekben, olykor napokig – szó szerint – veszekednek a parlamentben. Egymást árulónak, külföldi bérencnek, kémnek, esetleg utcalánynak nevezik. Eszükbe sem jut, hogy mibe kerül ez a kocsmai viselkedés az adófizető polgárnak. Az egyik fővárosi lap kiszámította, hogy minden elvesztegetett nap közvetlen kára (napidíj, útiköltség) négyezer euró. Ilyetén gyorsan fenekére vernek az államkasszát megillető félmillió idegen valutának.
Az is könnyen kiszámítható, hogy ha mindenki átlagban egy óra hosszat várt a hivatalban, az eltöltött idő több mint tizenegy év.
És még nem is szóltunk a bosszankodásról, mert sok hivatal nincs felkészülve az állampolgársági bizonylatok gyors kiadására. Ma, a villámgyors számítógépek világában igen sok helyen középkori módszerekkel, vagyis a nagykönyvek lapjainak nyálazásával keresik meg a kérelmező polgár nevét, s kézzel, vagy immár muzeális értéknek számító, régi jó Biserka írógéppel töltik ki a nyomtatványt.
A jelek szerint azonban sem a honatyáknak, sem a minisztériumnak, sem az ügynökségnek, sem a kormánynak nem számít.
Csak dőljön a pénz az államkasszának nevezett feneketlen zsákba.
