A szerbiai politikai ellenzék, elsősorban a Szerb Haladó Párt, folyamatosan követeli az előrehozott választásokat. Minden bizonnyal úgy érzik, hogy eljött a pillanat, amikor a jogosan elégedetlenkedő lakosság pártszimpátia szempontjából ingadozó részét maguk mellé tudják állítani, s – végre – megkaparinthatják a hatalmat. A hatalmon levők azonban hallani sem akarnak egy újabb megmérettetésről, hiszen ők, egyelőre, nyeregben érzik magukat. Igaz, hogy a parlamentben nem kifejezetten kényelmes a többségük, de a különféle tisztségekkel magukhoz édesgetett szocialisták támogatásával egyáltalán nem érzik úgy, hogy megértek az ellenzék szerepére.
A szocialisták pedig, kihasználva, hogy ők képezik a mérleg nyelvét, kikövetelték maguknak a kormányfő-helyettesi és egyben a még mindig igen fontos belügyminiszteri széket. Azt azonban nem zárják ki, hogy egy esetleges széljárás-változáskor a jelenlegi ellentáborhoz csatlakozhatnak.
Bármennyire is féltik a jogosan(?) megszerezett pozíciójukat, elnökük, Milošević egykori kedvenc tanítványa, nem zárta ki annak lehetőségét, hogy Szerbiában a Demokrata Párt és a Szerb Haladó Párt részvételével nagykoalíció alakuljon. Azt ugyan nem mondta ki Dačić, de tisztában van vele, hogy ebben az esetben igen távol fognak kerülni a húsosfazéktól.
A többpárti rendszerű országokban ezek a politikai (kisded) játékok a mindennapi élet tartozékát képezik. Nálunk azonban elsősorban a Demokrata Párt esetében igencsak kilóg a(z erkölcsi) lóláb. Az államelnök által vezetett demokraták ugyanis gátlások nélkül hajlandók bárkivel lepaktálni, ha ez az ára a hatalmon való maradásuknak. Mintha Boris Tadić és társai teljesen elfelejtették volna a kilencvenes éveket, amikor éppen a szocialisták a radikálisokkal, tehát a tőlük kiszakadt Tomislav Nikolićtyal karöltve területszerző szándékkal véres háborúba taszították Jugoszláviát, tönkretéve annak gazdaságát, egymásnak ugrasztva a benne levő nemzeteket. Néhány évvel ezelőtt meghirdették a „nagy kibékülést“, hiszen önös érdekeik azt kívánták, hogy fátylat borítsanak a közelmúltra. Fennen hangoztatták, hogy most már előre kell tekinteni, s a múlttal meg kell békélni.
Vajon így gondolják-e azok a szerencsétlenek, akik a mai napig, és nyílván életük végéig gyermeküket, apjukat, testvérüket siratják? Akik földönfutóvá váltak? Aligha.
Miközben a vérzivataros időszak „ius vitea knecis”-ei („élet és halál urai”) mezt váltottak és az érdekeik úgy diktálták, hogy „demokratákká” váljanak, a köztudatban igyekeztek maguk mögött hagyni szégyenletes múltjukat. Ez eddig érthető és természetes is, hiszen „senki sem vallja be, hogy utcalány volt az anyja”. De vajon a Demokrata Párt miért vállalkozott az említett két (rosszhírű) politikai tömörülés tisztára mosására? Ezen el lehet töprengeni, s arra a végkövetkeztetésre jutunk, hogy tulajdonképpen egymás hátát védik, mindaddig, amíg nem fordul a szél.
Érdekes lesz megfigyelni, hogy ha valóban sor kerül egy DP–SZHP nagykoalícióra, milyen jelzőkkel fogják illetni a szocialistákat. Vagy bármelyik másik pártot, amelyik kimarad a versengésből.
Addig is kiadósan egymás hátát (múltját) sikálják.
