A szabadkai magyar gyerekek, fiatalok nem tudnak szerbül. A szabadkai szerb, horvát gyerekek, fiatalok nem tudnak magyarul. No de, hogy angolul beszélgetnének egymással, mint ahogyan ezekben a napokban azt a szerb sajtóban olvashatjuk?! Szerintem az az alapvető és legnagyobb probléma, hogy egyáltalán nem beszélgetnek egymással. Sajnos.
Persze, kivételek mindig vannak. Valamilyen csoportos sport összehozza azt a kevés gyereket, fiatalt, akik manapság komolyan, versenyszerűen foglalkoznak valamely sportággal, a Holdsugár klubban is együtt asztaliteniszeznek a magyar, szerb és horvát ajkú gyerekek. A diákotthoni bennlakás is olyan közeget teremt, hogy a fiatalok kénytelenek szóba állni egymással. Ám ezek a ritkább esetek.
Párhuzamos világok léteznek. A magyar gyerek szünetben a magyar gyerekkel beszélget, futkos, játszik, a szerb pedig a saját nemzetéhez tartozókkal. Mindenki éli a hétköznapjait a maga kis mikrovilágában. Megvan, hogy a szerbek hétvégeken ebbe a diszkóba járnak, a magyarok magánháznál buliznak, s a városban is vannak olyan „kafityok”, amelyeket magyar fiatalok nem látogatnak. Ehhez sok minden hozzájárult. Nemzeti türelmetlenséggel, elutasítással, gyanakvással, félelemmel teli húsz év van mögöttünk. S ahogy évekig az illetékesek igyekeztek eltussolni azt, hogy nemzetiségi alapon konfliktusok vannak a fiatalok között, igyekeztek elbagatellizálni a magyarveréseket, ugyanúgy figyelembe sem vette a szerbiai oktatási minisztérium a szabadkai önkormányzat először három éve megfogalmazott kezdeményezését, hogy a magyar nyelv legyen választható tantárgy a szerb osztályokban. Ma fakultatívan tanul a szerb diákok egy része magyarul Szabadkán, az alsó osztályokban többen, utána megcsappan az érdeklődés. Kivéve, ha a szülő és maga a fiatal is úgy ítéli meg, hogy a jövendő választott hivatáshoz, a leendő magyarországi üzleti kapcsolatokhoz jól jön a magyar nyelvtudás is. Ám mivel a fakultatív tantárgyból nem kapnak a diákok osztályzatot, az a tantárgyhoz és a tanárhoz való viszonyuláson is meglátszik. Ezért lenne szükség arra, hogy választható tantárgyként vezessék be, tehát kapjon a diák osztályzatot, s ha ötödikben úgy döntött, járni akar magyar órára, akkor ne hagyja abba fél év után, hanem nyolcadik végéig tanulja is a nyelvet. Mivel a minisztérium válasz nélkül hagyta a kezdeményezést, most megismételték, hivatkozás, hatásosnak szánt érv gyanánt bukkant fel a megállapítás, hogy a magyar diákok nem tudnak szerbül, a szerb gyerekek magyarul, ezért tehát gyakran angolul kommunikálnak egymással.
Ha már a magyar diákok gyenge szerbtudását említjük: a Magyar Nemzeti Tanács legutóbb másfél éve kérte, hogy reformálják meg az általános iskolai és középiskolai szerbnyelv-oktatást. Az idegen nyelv tanításának módszereit kell alkalmazni, mert ezek bizonyultak a leghatékonyabbnak. A XIX. századi avítt szövegek helyett olyan tartalmak kellenek, amelyek a mindennapi életben hasznosítható nyelvtudást nyújtanak a diákoknak. A minisztérium az MNT-nek ezt a kezdeményezést azóta sem méltatta válaszra. Mint ahogyan a korábbi beadványok egész sorát sem, kezdve a kilencvenes évek közepétől, amikor az Észak-bácskai Magyar Pedagógusok Egyesülete először kérte ezt az akkori oktatási minisztertől. Azóta is az a helyzet, hogy a 12 éves szerbnyelv-tanulás után tudjanak is szerbül a gyerekeink. Ez is közrejátszik abban, hogy legtöbbjük be sem mer iratkozni szerb tannyelvű egyetemi karra.
Amikor a napokban annak igyekeztem utánajárni, hogy a vajdasági utcákon, iskolákban tényleg mennyire az angol a kommunikáció nyelve a magyar és szerb diákok között, egyik szülőtől, akinek gyereke a tartományi székváros egyik középiskolájába jár, azt hallottam, megtörtént, hogy a magyar ajkú diák és a szerb ajkú szerb szakos tanárnő között órán egy-egy fogalom tisztázásánál a közvetítő nyelv az angol volt. Arra a kérdésre a szülő sem tudott válaszolni, hogy a szerb osztályok diákjaival szoktak-e beszélgetni az említett magyar tanulók, s ha igen, milyen nyelven.
Gyerekeink angol tudásával nincs gond. Kiskoruktól angol nyelvű rajzfilmeket, majd filmeket néznek, angol zeneszámokat hallgatnak, az interneten is a kommunikáció fő nyelve az angol. S hogyne tanulnák lelkesen, motiváltan az angol nyelvet, hisz a kimutatások szerint a szerbiai fiatalok 50 százaléka szívesen elhagyná ezt az országot – ahol szegénység, munkanélküliség vár rá –, s másutt keresné a szerencséjét, boldogulását.
A nyelvet gyermekkorban, játék közben lehet a legjobban elsajátítani. Manapság nagyon ritkán látni azt, hogy együtt játszanak a lakótelepi tömbházak tövében a különböző nemzetiségű kis srácok. Ma már a számítógépes játékok nagyobb vonzerőt jelentenek, sok szülő ki sem meri engedni az utcára a gyerekét, mert félti ebben a nagyon eldurvult világban.
A nyelvtanuláshoz nyitottság és főképp motiváció kell. Nálunk ez hiányzik. Ha van rá példa, hogy angolul beszélnek a szerb és a magyar tanulók egymással, az az egész társadalom szégyene. A kilencvenes évek elején valami romlásnak indult, s ezt a mai napig – a hangzatos szólamok ellenére – nem sikerült megállítani. A bizalom hiányát, a másság elutasítását, azt, hogy a fiatalok párhuzamos világai között nemigen van átjárás, csakis szívós munkával lehetne megszüntetni. Nem reflektorfényben, nem akciószerűen, hanem átgondoltan, kitartóan építkezve. Közhelyszerűen hangzik, de igaz: az együttéléshez a másik nyelvének, kultúrájának, történelmének, hagyományainak a tisztelete is kell. Ismerni kell egymás nyelvét, de a magyar és szerbóra kevés az együttéléshez.
