Régóta nem látott összefogást produkált a szerb politikum, a szecesszionista, nemzetellenes, alkotmányellenes stb. vajdasági statútummal kapcsolatban.
Vojislav Koštunica előjött a sötétből, lerázta magáról a port, és elégedettségét fejezte ki a statútum körüli legújabb fejleményekkel. Elmondta, hogy jó irányba látszanak mozdulni a dolgok a hatalmon lévő koalíció egyes tagjainál, és ez örömmel tölti el. A Szerb Pravoszláv Egyház sem maradt ki a buliból, a vajdasági statútumot elítélték, mint ország és nemzetellenes dokumentumot. A védelmi miniszter a minap, választási ígéretekkel ellentétben, már nem óhajtja az országot az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének teljes tagú részeként látni. A külügyminiszter nagyot akart ugrani, a most elnöklő EU-szkeptikus Csehországon keresztül, rövidíteni szeretett volna az EU-hoz vezető túl bonyolultnak ígérkező úton. A kijelöletlen ösvényen azonban ott állt Olli Rehn, aki oly sokszor fagyasztotta rá azt a nem-épp-Orbit-reklámba-illő-mosolyt az ifjú titán arcára. Elmondta, hogy nem ugrálni, inkább dolgozni kéne. Pálma elvtárs referendumot kiállt, mert ezt így illik a demokráciában. És így tovább.
De mit jelent akkor ez az egész? Akarunk Európába menni, vagy nem? Alkalmazzuk a szubszidiaritás elvét, vagy nem? Harmonizáljuk törvényeinket az európaival, vagy nem? Szóban igen, cselekedetekben viszont nem? Azt gondoljuk, hogy erre még nem jöttek rá? Ki kit csap be?
Hihetetlen vergődést mutat be a belgrádi politikai elit, ki gondolta volna, hogy ennyire csíp a demokrácia szele. Úgy látszik nagyon nehéz lemondani a veleszületett privilégiumokról, a „mindenki egyforma, de vannak akik egyformábbak” nevű happy end-ről. Ilyenkor azonban megmutatkozik az arca azoknak, akik egy lejárt politikai gépezetet akarnak átmenteni a demokrácia leple alatt, hogy kicsit másként, de mégis ugyanazokkal az elvekkel folytathassák tovább. Úgy érzem a „belgrádi narancs”-nak a Tartományi Képviselőházban – még ha nálunk déli gyümölcsnek is számít – nagyon savanyú íze lesz.
