Sztrájkhullám söpör végig az országon. A pedagógusok 24, a rendőrök 40 százalékos béremelést követelnek, de ebbéli szándékukat már jelezték a kultúrában dolgozók és a villanygazdaság alkalmazottai is.
A múlt hét végén úgy tűnt, hogy a tanárok szakszervezete és a minisztérium megállapodásra jut. Mindkét fél ugyanis valamelyest engedett saját igazából, de – mint utólag kiderült – szó sincs valódi megegyezésről. Az nyilván csak olaj lehetett tűzre, amikor a szakminiszter, a megegyezésre utalva kiemelte, hogy „győzött az állam”, amit úgy is lehet értelmezni, hogy a pedagógusok vesztesként kerültek ki a párviadalból. Ha egy miniszternek annyi taktikai érzéke sincs, hogy a fentinél sokkal árnyaltabban fogalmazzon, akkor emberileg semmi keresnivalója egy olyan kormányban, amely sok mindennel dicsekedhet, de az ország vezetésében felmutatott sikerrel semmiképpen.
Obradović és Dragutinović (pénzügyminiszter) folyamatosan azzal érvelnek, hogy erre nincs pénz Szerbia költségvetésében. Ha ugyanis – mondják ők – eleget tennének a követeléseknek, csődközelbe jutna az ország.
Ezzel nem igazán lehet vitatkozni, mert nem száz, vagy kétszáz ezer dinárról, hanem súlyos milliárdokról van szó. Akárcsak akkor, amikor halljuk, hogy a kolubarai szénbányában 130 millió eurót (több mint 13 milliárd dinár) síboltak el, a villanygazdaság kinnlevősége nagyjából 78 milliárd dinár, a hozzávetőleg 200 000 koszovói szerb tavaly Belgrádtól több mint 50 milliárd (tehát fejenként 250 000) dinár támogatást kapott, a vasutat 16 milliárddal injekciózták, a Srbijagas igazgatója az ősszel azt nyilatkozta, hogy követeléseik immár megközelítették a közvállalat teljes vagyonát. S akkor még nem szóltunk a JAT légiforgalmi vállalatról, ahova nem győzik pumpálni a pénzt. És azt sem említi senki, hogy hány éve hordják a fővárosból a pénzt a kragujevaci Crvena Zastava Művekbe, ahol a „dolgozók“ a semmittevésük ellenére is teljes fizetést kapnak.
Azt sem hajlandó senki komolyabban megvizsgálni, hogy az állami vagyon privatizálásnak nevezett elherdálásával mennyi pénz ömlött át a Miškovićok, Kostićok, Rodićok zsebébe. Talán ha ezeket a nábobokat rákényszerítenék egy jogilag és közgazdaságilag is elfogadható vagyonbevallásra, illetve számon kérnék tőlük, hogy az elmúlt húsz év alatt miből szerezték mesés vagyonukat, akkor tisztább képet kapnák arról, hogyan juthatott el az ország a mai állapotig.
Mert volt rá példa, hogy jószerivel pillanatok alatt tönkre és földönfutóvá tették a (Karić-féle) birodalom tulajdonosát, akinek egyetlen, de igen nagy bűne az volt, hogy politikai babérokra pályázott, tehát veszélyt jelentett a hatalmi pártoknak.
Ha tehát csupán a fentebb felsorolt összegeket tartjuk szem előtt, kiderül, hogy pénz van (vagy volt), csak a kormánynak és a felügyelete alá tartozó közvállalatoknak sokkal komolyabban kellene venniük kötelezettségüket, vagyis a rájuk bízott vagyon megőrzésének, s – ne adj isten – gyarapításának feladatát. Legkönnyebb azonban a kinnlevőségek behajtása helyett újabb és egyre nagyobb terheket róni azokra a polgárokra, akik eddig is becsületesen törlesztették az elfogyasztott energia után járó díjakat. A vasút, a légi közlekedés és a többi nagy állami vállalat vezetősége esetleg lehetne sokkal szerényebb az általuk folyamatosan felhalmozandó veszteségért járó fizetések tekintetében.
