Ha a huszonöt éven felülieknek azt mondom, állami ünnep, minden második személynek november 29-e jut eszébe. A szocialista időkben ez volt az az ünnep, amelyet gyakran sikerült három-négynapos munkaszüneti nappá nyújtani/bűvészkedni. November 29-e volt hagyományosan a disznóvágások napja, hiszen ráért a család, meg a közelgő ünnepekre jól jött a friss hús. Nem csoda, hogy – noha a szocializmusnak, a valamikori Jugoszláviának már rég leáldozott, sőt Jajce is más államba került – november 29-ét Szerbiában még mindig ünnepelték – egészen 2002-ig.
Ki ne emlékezne a felnőttek közül arra, hogy Szerbiában 2001-ig ünnepelték március 28-át is, mert 1989-ben e napon hozták meg azt az alkotmányt, amellyel – mint mondták – Szerbia visszaállította teljes szuverenitását Vajdaság és Koszovó területén, vagyis e két tartomány jogait jócskán megcsonkította a miloševići központi államvezetés. Bizonyára sokan emlékeznek arra is, hogy 2001-ig április 27-e is nemzeti ünnep volt, mivel 1992-ben e napon Szerbia és Montenegró megalapította a két köztársaságra redukálódott Jugoszláv Szövetségi Köztársaságot.
2002 óta Szerbiában az államiság napja február 15-e, mert 1804-ben e napon kezdődött az első szerb felkelés és 1835-ben e napon hozták meg az első szerb alkotmányt, amely európai mintára készült. 2007-től – amikor Montenegró kilépett az államszövetségből – február 15-e a szerb hadsereg napja is. A mai diákok vajon mennyit tudnak erről az ünnepről, a történelmi hátteréről, a jelentőségéről? Egy közlemény szerint a szerbiai iskolákban hétfőn első órán az államiság napjával kellett foglalkozni. A tanítónő, történelemtanár az óra elején mondott néhány szót az ünnepről, illetve ahol nem volt órája a történelemtanárnak, ott egy másik tanár egy rövid ismertetőt olvasott fel (ez érthető is, mert például egy vegytan- vagy tornatanártól nem várható el, hogy történelmi kiselőadást rögtönözzön), s utána folytatódott az órarend szerinti tananyag feldolgozása, mert közeleg a tanév vége, haladni kell az anyag elsajátításával. A minap belenéztem egy amerikai családi tévésorozat utolsó tíz percébe – egy sokgyerekes amerikai papról és családjáról szól, valamelyik magyarországi kereskedelmi csatorna is sugározta néhány éve –, s az a rész éppen a történelmi tudat építéséről szólt. Thomas Jeffersonról, az amerikai Függetlenségi nyilatkozat megfogalmazójáról írt beszámolót a család egyik gyermeke, s miközben felolvasta, ott sorakozott korabeli ruhában, parókában mögötte az egész család, hogy a diáktársak ízelítőt kapjanak az akkori amerikai ruha-, frizura- és szakálldivatról. Valószínűleg a való életben, pláne Szerbiában elképzelhetetlen lenne – élcelődés tárgyát képezné –, hogy a család így közreműködjön például amikor a gyerek az első szerb felkelésről olvassa fel a dolgozatát.
Hevenyészett körkérdésem eredménye az, hogy az általam megkérdezett diákok vagy semmit, vagy csak keveset tudnak arról, hogy mit is ünnepel Szerbia február 15-én. Sőt, az iskolákban szombaton munkanap lesz, a diákok úgy értelmezték, ezt a keddi munkaszüneti napot kell ledolgozniuk (holott nem, hiszen Vajdaságban egy héttel hosszabb volt a téli szünidő, mint a szűkebben vett Szerbiában, s ezt dolgozzák le).
A szerb államvezetés az idén kitüntetett figyelmet szentelt annak, hogy a diákokban rögzüljön, mit ünnepel az ország népe február 15-én. Nem csak abból látszik ez, hogy az iskolákban a fent említett ismertetőt tartották, hanem erre lehet következtetni abból is, hogy néhány városban az államiság napján a múzeumok nyitva tartottak. Néhány múzeumban épp az első szerb felkelés és a Sretenje (Gyertyaszentelő Boldogasszony) napján kihirdetett alkotmány témájára rendezett kiállítással. Jó ennek a kiállításnak az ötlete, hiszen a múzeumnak, a képtárnak, a könyvtárnak akkor kell dolgoznia, amikor az emberek többsége ráér. Félek azonban attól, hogy kevés szülőnek jutott eszébe kedden kézen fogni a gyerekeit, és elvinni őket egy kis múzeumi sétára.
Igen – mondhatná bárki –, bezzeg a szocializmusban gondoskodtak arról, hogy az állami ünnepekről mindent tudjanak a diákok. Minden állami ünnepnek megvolt a maga programja: a már emlegetett november 29-én volt a pioníravatás. December 22-ére, a hadsereg napjára általában a második világháborúról, a néphősökről szerveztek ismeretterjesztő vetélkedőket (most már tudjuk, mennyire eltorzult, hazug történelemtanítás volt az!). Május 25-e előtt hónapokig járta körbe az országot a staféta, majd 25-én az ifjúság napján vették fel a fiatalokat az ifjúsági szövetségbe, és több ezer személyt megmozgató ceremónián adták át Titónak az ifjúság jókívánságait. Kétség sem fér hozzá, azonnal börtönbe került volna az, aki kimondja, hogy ez a személyi kultusz legtipikusabb megnyilvánulása.
Tévedés ne essék: nem vagyok titokban kommunista, nem vágyom vissza a túlzásba vitt ünneplést, a Tito-kultuszt. Amit viszont visszavágyok: az anyagi biztonság. Az, hogy a gyárak dolgoztak, tehát több értelme volt a munkaszüneti napnak, mint most, amikor egymillió fölött van a munkanélküliek száma. Valamint azt, hogy akkor – a mával ellentétben – nem volt 400 ezer (!) olyan gyerek Szerbiában, aki nem jut elegendő táplálékhoz, magyarán: éhezik.
