Jó egy évtizeddel ezelőtt még több mint százezres létszámú volt az akkor még szerb–montenegrói katonaság. A négyéves (vesztes) háborúk és a NATO-bombázás – úgy tűnik – ráébresztette a valóságra a honi politikai és katonai vezetést, és kénytelenek voltak belátni, hogy hadseregünk aligha képes komolyabb ellenállást tanúsítani egy esetleges, létszámában és műszakilag összehasonlíthatatlanul jobb haderővel szemben. Innen már nem volt nehéz eljutni a felismerésig, pláne hogy a gazdaság is mélypontra jutott, hogy teljesen felesleges hadrendben tartani ekkora tömeget, hiszen csupán az ellátása a legsúlyosabb teherként nehezedik az ország költségvetésére.
A nyolc és fél évvel ezelőtti politikai félfordulat után Szerbia vezetői úgy döntöttek, hogy minél előbb, de ésszerű ütemben, hivatásos hadsereggé kell átszervezni Szerbia védelmi erőit. Ez egyébként, mindannyian tudjuk, a világ nagyobb részén folyamatban van.
Azóta mindössze harmincötezerre csökkentették az egyenruhások számát és a katonaköteles fiataloknál egyáltalán nem erőltetik a fegyveres szolgálatot. A tizen-huszonéves fiúk inkább lakhelyükön végezzenek valamilyen hasznos munkát, mintsem naphosszat unatkozzanak, jobbik esetben gyakorlatozzanak a laktanyákban.
A leépítés a vásárokban is megmutatkozott. Az élelmesebbek ugyanis kilós áruként vásárolták a sereg kijelölt depóiban a feleslegessé vált egyenruhákat és a fegyverek kivételével minden felszerelést, majd darabszám igyekeztek értékesíteni. Tudomásunk szerint nem kis felárral. Kezdetben ugyanis egy tiszti nadrágot 250–300 dinárért kínálták, ma pedig 600 dinár alatt hallani sem akarnak az adás-vételről.
S ez csupán egy apróság. A nagyobb gondja az országnak, ezen belül a katonaságnak, hogy mit kezdjen a kiürült kaszárnyákkal, gyakorlóterekkel. Környékünkön kétségkívül a szabadkai a legnagyobb, hiszen – határsáv lévén – itt állomásoztatták az egyik legerősebb páncélos alakulatot. Amint lapunk hétvégi számában már foglalkoztunk vele, értéke hozzávetőleg 2,5 millió euró. A katonaság által eddig használt objektumok közül csaknem 450 kerül eladásra, s az adóhivatal becslései szerint közel egymilliárd eurós értékről van szó.
Az érintett minisztériumból azt is tudatták, hogy nem kevés létesítménnyel kapcsolatosan viták vannak a tulajdonjogot illetően. Habár a helyettes szóvivő nem említette, de tény, hogy ebbe a csoportba tartozik a zentai kaszárnya is. Több mint hetven évvel ezelőtt ugyanis a város ingyen biztosított telket a szerb katonaságnak, mi több, adósságba verve magát, a kaszárnyát is felépítette. A szerződésben, amelynek eredeti példánya csak nemrégen került elő, az áll, hogy amennyiben a katonaság bármi oknál fogva kivonul a zentai laktanyából, azt térítésmentesen köteles visszaszolgáltatni a városnak.
Amikor Zenta és a katonaság képviselői erről tárgyaltak, az utóbbiak egyszerűen nem voltak hajlandók tudomásul venni a szerződés jogszerűségét, hanem a visszaszármaztatás fejében 24 (egy-, két- és háromszobás) lakást követeltek, ami testvérek között is félmillió eurót tesz ki. Ezt a megoldást Zenta, természetesen, nem fogadhatta el, s azóta a zentai (és ki tudja még hány) kaszárnya üresen áll. Az pedig tudvalevő, hogy amit nem használnak, sokkal gyorsabban megy tönkre, mint a karbantartott épület.
Pedig a témában érintett önkormányzatok jelentős része elsősorban ipari parkok, vagy más gazdasági jelentőségű létesítmények létrahozását illetően fantáziát lát a jórészt attraktív terület hasznosításában. A védelmi minisztérium azonban köti az ebet a karóhoz és jókora vételárat vagy ellentételezésként lakásokat követel. Elvileg igaza van, hiszen a jelenleg is aktív állományban nem kevés az albérlők száma, és nem vet jó fényt egy seregre, ha tagjainak esetleg egy házsártos házinéni határozza meg a pihenési idejét.
Persze, ezzel együtt felmerül a kérdés, hogy hol vannak mindazok a „tiszti” lakások, amelyeket Zentán is felépítettek és szolgálati otthonai voltak a helyőrség elöljáróinak? Fizikailag ma is léteznek, de a társadalmi és a szolidaritási lakások elkótyavetyélésének hullámában azok is magánkézbe kerültek, lehetetlenné téve ezzel a fiatal káderek szolgálati lakáshoz való jutását.
Másrészt, ami a kaszárnyák árát illeti: azok állampénzen, vagyis a polgárok által befizetett adók dinárjaiból épültek. A területileg illetékes városoknak való átadása is, ésszerű felhasználásában, a polgárok érdekeit szolgálnák.
Hol van tehát a gond? S amíg erre valakik választ adnak, országszerte parlagon hevernek a dinár milliárdok.
