Vitathatatlanul jóleső érzés, amikor az embernek elismerik a munkáját. A Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete az újonnan alapított újságírói díjjal öt kollégának szerezte meg ezt az örömet. A nyomtatott sajtó kategóriájában Molnár Edvárd, lapunk fotóriportere, az elektronikus sajtóból Németh János, a Szabadkai Rádió szerkesztő-műsorvezetője, a szórványból a bácsi Bácska Rádió magyar műsora részesült elismerésben, a legügyesebb pályakezdőnek pedig Kocsis Árpád, a Magyar Szó újságírója és Basity Gréta, a Szabadkai Rádió műsorvezető-riportere bizonyult.
Néhány hónap választja el nyugdíjas éveitől Németh Jánost,a Szabadkai Rádió szerkesztő-műsorvezetőjét, s ilyenkor szinte megkerülhetetlen arról beszélni, hogy milyen is volt a pályán töltött negyven év.
– Míg a Hét Napnál dolgoztam, külsősként évekig dolgoztam a rádióban, műsort vezettem, kommentárt írtam, hivatalosan ’93-tól vagyok a rádiónál. A rádióban rendkívül gyors tud lenni az ember, ez az egyik szépsége. Percre készek tudunk lenni. Az azért stresszes dolog, amikor a híreket rakom össze, várom, hogy még egy lap a hírrel kijöjjön a nyomtatóból, és a nyomtató pont akkor döglik be. Közben meg a technikus már jelez, hogy van még 20 másodpercem. Ilyen is történt. Meg olyan is, hogy az emberek felismerik a hangomat például a buszon, és megdicsérnek vagy éppen számon kérik, hogy erről meg erről miért nem beszéltem. Akárhogy is van, ez mind azt jelzi, hogy hallgatnak minket. Ez pedig fantasztikus érzés. Én imádom az élő műsorokat. Legtöbbször a mikrofon előtt őszintébbek az emberek, megnyílnak. Megvan a varázsa annak is, hogy rögtönözni kell, hogy abban a szent pillanatban kell reagálni. Például a betelefonáló hallgatókra. Kiiktattam a szocializmusban bevezetett szűrőt. Mindenkit bekapcsolunk, aztán meg lehet beszélni, hogy például most nem éppen az a téma, amiről ő beszél. Egy idő után az ember már kiszűri a hangból, hogy ha fel van paprikázódva a hallgató, miként lehet megnyugtatni, érdemes-e egyáltalán magyarázkodni és hasonlók. Az évek tapasztalatával már sejteni lehet, hogy mi a jó módszer – mondta Németh János, aki azért is örül a díjnak, mert az a szakmától érkezett.
Molnár Edvárdnak, lapunk fotóriporterének művészi fotóit már számos alkalommal díjazták, az újságírói díjon meglepődött és igen megtisztelőnek érzi az elismerést, hiszen ahogy mondta, örül, hogy ezzel is bebizonyosodott, hogy a sajtófotózás is újságírói munka.
– A jó sajtófotó információt hordoz, történetet mond el, érzelmeket közvetít. A sajtófotózásnál elsősorban tárgyilagosnak, hitelesnek kell lenni, de ez nem azt jelenti, hogy a sajtófotó nem lehet művészi, a kreativitás itt is fontos. Például a portrét is lehet élővé tenni, hogy ne útlevél-szerű legyen, hanem eláruljon valami többet arról a személyről. Legalábbis én így próbálom csinálni. Hogy sajtófotósként mi az, amit a legkevésbé szeretek fotózni? Általában a díjátadásokat, mert sokszor nagyon gyorsan veszik át a díjakat, például odaszaladnak, gyorsan átveszik és leszaladnak a színpadról, vagy éppen végig hátat fordítanak, tolongás van és hasonlók. Egy pillanaton múlik, hogy a fotó sikerül vagy sem. Legszívesebben pedig a művészi jellegű fotókat készítem: színházak, koncertek, kiállítások fotózása, tehát, ami egyébként is nagyon érdekel. Azt is el kell mondani, hogy a jó felszerelés igenis fontos, megkönnyíti a munkát. Egy jó teleobjektívvel például jobban el lehet kapni a pillanatot. Persze az, hogy éppen milyen lesz a fotó, nagyban függ a körülményektől is, attól is, hogy én mennyire vagyok ráhangolódva, de ha jobb felszereléssel rendelkeznék, könnyebb dolgom lenne. Amivel most dolgozom, már lassú és lestrapált. Így egyre többször esik meg, hogy nem azt sikerül megcsinálnom, amit szeretnék. Azért persze igyekszek.
Basity Gréta nevét említve sokaknak a szavalólány jut eszébe, azonban jó megjegyeznünk, hogy Gréta egy ideje már újságíró is. A Szabadkai Rádió műsorvezető-riportere az eddig felmutatott újságírói teljesítményéért ki is érdemelte az egyik legjobb pályakezdő újságírónak járó díjat. Hogy a szavaló énje belopakodott-e a rádió stúdiójába, arról így vallott:
– Amikor beültem először a stúdióba, kellemetlen volt, hogy nincs visszajelzés. Ott nincs olyan, mint a színpadon a versmondás után, hogy a beolvasott híradós anyagot taps követi. Ez az elismerés ezért is, a visszajelzés miatt is nagyon pozitív. Kell valamiféle igazolás. Akár pozitív, akár negatív, de kell. Sokat köszönhetek mindazoknak, akiktől sokat tanulhattam, többek között Horváth Emmának, Németh Jánosnak, Bencsik Istvánnak, Tomislav Jakovljevićnek… Miközben magam is tanulok, szívesen foglalkozok én is az ifjúsági műsort készítő fiatalokkal. Azt a szeretetet és segítséget próbálom nekik adni, amit én is kaptam, amikor a rádióba kerültem. Vannak, akik megmosolyognak, mert idealista vagyok és naiv. Hát én ebből nem is engedek! Szeretek idealista és naiv lenni, attól függetlenül, hogy látom, miféle dolgokat művelnek az emberek. Vannak elveim, persze. Igen, a nyelvi tisztaságra érzékeny vagyok. Szomorú vagyok, hogy nem használunk szavakat, mert vagy valamilyen szerb kifejezést mondunk helyette vagy egyszerűen elfelejtettük, esetleg nem is ismerjük, mert akár már a szüleink is a szerb megfelelőjét használják. Én nagyon szeretem a nyelvet, a verseket, a szavakat, a dallamokat, és beszélni is szeretek.
Kocsis Árpád,lapunk fiatal újságírója is az egyik legígéretesebb pályakezdőnek bizonyult. A Magyar Szó több rovatában is rábukkanhattunk a nevére, könyvet ismertet, rádiós jegyzetet ír, külföldi hírekkel foglalkozik… Amikor arról faggattam, hogy mégis mi vonzotta e pálya felé, elmondta, hogy az újságírást a kifejezés lehetőségének, az önmegismerés egyfajta útjának tartja.
– Másrészt egy alkalom, hogy kérdéseket fogalmazzak meg, s ezáltal azemberek személyiségét jobban megismerhessem. Legközelebb a szépírás áll hozzám, és leginkább a művelődési rovaton találom fel magam. A művészet lekötelezettje vagyok. Milyen újságíró szeretnék lenni? Ha azt mondják, hogy Kocsis Árpád, mit szeretnék, mi jusson az emberek eszébe? Azt mondom, jobb meg sem jegyezni a nevemet, az írást pedig vessék tűzre! Ami maradandó belőlük, ami megjegyzésre érdemes, azt úgyis magukkal hordozzák egész életükben. S ez is éppen elég teher.
A Szívvel és zenével a szülőföldön című magyar nyelvű műsor heti egy órában, hétfőnként hallható a bácsi Bácska Rádióban, s olyan témákkal igyekeznek foglalkozni, amely a magyar közösséget (is) érinti. Mind a címéből, mind a műsor struktúrájából kiderül, hogy az Ihász Mária szerkesztette műsor egyfajta missziót teljesít: 60 kilométeres körzetben magyarul szól a térség kevéske magyar lakosságához. A 2002-es népszámlálási adatok szerint a mintegy 17 ezer lakosból alig 992-en vallották magukat magyarnak. Máriának – aki a rádiózás mellett a művelődési egyesületben is tevékenykedik, kántorkodik és anyanyelvápolással is foglalkozik – ugyan akad segítsége, műsorvezetőtársa Filipović Anne-Rose és a hír- és versolvasók, Skraván Iván és Zoltán személyében, de ahogy elmondta, a fiatalabb generációkban kevesen tudnak jól beszélni és írni magyarul, a nyelvet inkább az idősebb korosztály ismeri jobban, így munkatársakat találni nem könnyű.
– Másfél éve működik a műsor, a VMSZ ügyvezető alelnökének jóvoltából indulhatott el, és az MNT is a kezdetektől támogatta. Van heti hírösszefoglaló, helyi, tartományi, magyarországi hírekkel, minden, ami a magyar közösség szempontjából fontos lehet. A Pillantás az irodalomba című rovatban verseket olvasunk fel, szólunk a szerzők életéről is. A Nagymama konyhája rovatban hagyományos recepteket mutatunk be régi könyvekből. A Voltunk, láttuk, elmondjuk rovatban közlemények kapnak helyet, időszerű témákról is szólunk, mint amilyen például a kettős állampolgárság megszerzése. Ha jártunk valahol, rövid interjúk is készülnek, például beszámoltunk már a Durindóról, a Gyöngyösbokrétáról, de ott vagyunk a művelődési egyesület eseményein is. A műsorunkat idén a Szekeres László Alapítvány támogatja – mondta el Ihász Mária.
