Már szerda este tudtuk, hogy másnap nagy napra ébredünk. Aki esetleg gyermek születésére, esküvőre vagy bármi ehhez hasonlóra gondol, az messze jár az igazságtól. Zentán a nagy nap sok embernek az autó bejegyzését vagy a forgalmi engedély meghosszabbítását (új rendszámtábla igénylését) jelenti. Különösen a rendőrsztrájk befejezésének másnapján…
Mivel az autót lízingeljük, és a lízingcég a feleségemet hatalmazta fel az ügyintézésre, így ketten mentünk. Jogos a kérdés: én minek kellek? A válasz egyszerű: ha kitalálják, hogy hiányzik valami papír, s veszekedni kell, jó, ha ott a pár erősebbik nemének képviselője is.
Már háromnegyed nyolckor beálltunk (volna) a sorba, ha az ajtó előtt álldogáló bácsika nem szól:
– Ne menjenek be, mert nincs hely!
Gondoltam magamban, azok az idők, amikor ilyen indokkal engem nem engedtek be valahová, elmúltak, s ha Újvidéken a 2000-es évek elején a 8-as buszra feljutottam, akkor a zentai rendőrség váróterme nem okozhat gondot, még akkor sem, ha ketten vagyunk. Tévedtem. Gondot okozott, nem is kicsit, mivel – annak ellenére, hogy a munkaidő nyolc órától van – tizennyolcan álltak előttem. Ha nehezen is, de bejutottunk a váróterembe, ahol néhány ismerős arc üdvözlése után mindenki azzal foglalkozott, hogy pontos listát készítsen a sorban előtte levő személyekről. Mert ugye, ha Géza tudja, hogy Ilona előtte van, Ilona meg tudja, hogy István után ért oda, akkor Istvánnak nem kell figyelnie arra, nehogy Géza előtte menjen be, de Gézának se kell idegeskednie, hogy az István most előtte, vagy utána érkezett? Nagyon egyszerű a képlet: mindenki megjegyzi, ki után kell bemennie, és nincs vita.
S egészen addig nem is volt semmiféle hőbörgés, amíg: 1. úgy tűnt, hogy halad a sor, 2. a rendőrök nem kezdték el soron kívül behordani a sógornak, a komának, a szomszédnak a papírjait. Az ügyeletes humorzsák, akiből mindig akad egy mindenféle váróteremben is, ezt nagyon nehezen viselte, két okból is: 1. úgy tűnt, nem halad a sor, 2. egyre gyorsabban múlt az idő, s aki 13 óráig nem adja át a papírokat, az holnap kezdheti elölről a várakozást. Oda is szólt annak a jól megtermett rendőrnek, aki már negyedszer igyekezett aznap befelé, természetesen mindig más papírjaival.
– Hé, van itt sor, tessék kivárni – mondta, de azonnal meg is kapta a választ:
– Én itt dolgozom. Ha meg a csokigyárban dolgoznék, akkor annyi csokit ennék, amennyi csak belém fér, és akkor, amikor csak akarok – szólt vissza pökhendin a rendőr, ám arra nem számított, hogy nem az övé lesz az utolsó szó:
– Akkor irány a csokigyár, és egyél csokit!
Az egész vitából annyi haszon származott, hogy az a rendőr többet nem hozott be soron kívül papírokat, és mindenki rájött, hogy a poéngyárossal nem érdemes szóváltásba keveredni. Ekkor már fél tizenegy volt, s én rengeteg információt begyűjtöttem. Például: a barátom édesanyja nemrég járt Pesten, az utánam levő nő gyereke Magyarkanizsára jár iskolába, a deres hajú bácsi holnap is jön, mert a lánya autójának a papírjait is be kell adnia, s a legfontosabbat is: a feleségem, aki ott állt mellettem, biztos, hogy ma nem fog ebédet készíteni, mivel fél egyre a munkahelyén kell lennie. Mégis, nyugodt maradtam, egészen addig, míg az egyik ismerős rám nem nézett, s hangosan megkérdezte:
– Hogy lesz így újság holnap?
Abban a pillanatban síri csönd lett, s mindenki az én arcomat figyelte. Vajon mit mondok? Tényleg, ha ez az ember itt áll, lehet, hogy holnap csak a két sportoldal egyikén lesznek írások, a másik üres lesz? Azonnal mindenkit megnyugtattam, egy rövid mondattal:
– Ha törik, ha szakad, újság lesz, sport lesz!
Az egész váróterem fellélegzett, még azok is, akik nem tudnak olvasni...
Amikor egy újabb, a rendőrökkel jó kapcsolatokat ápoló egyén ment be megfosztva magát a sorban állás élményétől, az ősz hajú, szemüveges ember, aki egészen addig lehajtott fejjel, csöndesen üldögélt, felemelte a fejét, és így szólt az ajtóban állókhoz:
– Ha még valakit beengedtek soron kívül, szétrúgom a hátsótokat!
No, itt a baltás gyilkos. Hallgat, nem szól semmit, aztán kinyír valakit. S mivel gyors terepszemle után rájöttem, hogy nemsokára mi kerülünk oda az ajtóhoz, fennállt a veszély, hogy mi leszünk az áldozatai. Elképzeltem magamban a sírfeliratot: a pár, amely belehalt az új rendszámtábla igénylésébe… Vagy: a tábla volt a végzetük… Megakadályozva, hogy a dolgok rossz irányba menjenek, elkezdtem beszélgetni a férfivel, akiről sajnos nem tudtam, hogy előttem van-e, vagy később érkezett.
– Ne idegeskedjen, nemsokára bejutunk és átadjuk a papírokat – ez még a fiataloknál is elmegy ismerkedős szövegnek. Ám a rendőrségen nem jött be.
– Tegnap három és fél órát vártam, de nem kerültem sorra. Elegem van. Mi van, ha ma se jutok be? Mit mondok a dohánygyárban?
Akkor jöttem rá, hogy ez az ember a tegnapi három és fél órájával meg a mai néggyel összesen hét és fél órája várja, hogy kapjon új táblát, s autóval mehessen a dolgára. Láttam, hogy megkedvelt, s miután kiderült, hogy előtte vagyunk, s azt is elmondtam, hogy a feleségemmel mi egynek számítunk (jól mondta a pap, ördöge volt!), ő is és én is elégedettek voltunk: én azért, mert láttam, ha meg is öl valakit, nem mi leszünk azok, ő meg azért, mert ha mi bemegyünk, akkor mindjárt kettővel lesznek kevesebben előtte. Néhány perccel később kinyílt az ajtó és – mivel mi voltunk a soron – bementünk. Pozitív példaként említhető, hogy a papírokat átvevő és szelektáló, fiatal nő nagyon kedves, udvarias és segítőkész volt, és nem mellékesen gyors is. Ezt a munkát azonban reggeltől délutánig egyedül végezni hihetetlenül nehéz, sőt: lehetetlen. Volt az embernek olyan érzése, hogy ő az egyetlen, aki azt szeretné, hogy mielőbb átadjuk a papírokat és menjünk a dolgunkra. A másik, rendőrruhában levő nő pedig mintha részecskelassítót szedett volna, s amolyan csak azért is alapon bizonyítani akarta: ő aztán nem fog kapkodni miattunk. Egy szekrény kinyitása, ami tőle másfél méterre volt, 55 másodpercbe tellett neki. A végére persze jött a szokásos csavar: a számítógép elromlott, így új rendszámtáblát csak másnap kaptunk. Igaz, akkor már nem kellett várakozni, hanem soron kívül átvehettük.
7.45-kor álltunk sorba és 12.15-kor léptünk ki az utcára. A négy és fél óra alatt én, aki rendszeres adófizető vagyok, akinek nincs tartozása se az állam, se az önkormányzat felé, megalázva éreztem magam. Először egy hideg folyosón, utána egy kis váróteremben nyomorogtam, közben fázott a lábam és a kezem. Többször feltettem magamnak a kérdést: ezt érdemlem én? Ezt, ahelyett, hogy eljöttem volna reggel, kaptam volna egy sorszámot, s visszajöttem volna a megadott időpontban?! Hogy embereknek fél vagy teljes napja menjen el egy rendszámtábla felvételére vagy egy új autó bejegyzésére? Hát hol élünk mi? Senki nem szégyelli emiatt magát? Senki nem veszi a fáradságot, hogy ezen változtasson?
Amíg a rendőrök – az orrunk előtt – soron kívül beviszik az ismerőseik papírjait, s ezáltal hülyének nézik az embert, addig a nép nem fogja becsülni a rend őreit és az ott dolgozókat sem. Tisztelet a kivételnek. Tudom, hogy sokaknak, ha rendőrt látnak, görcsbe rándul a gyomruk, idegesek lesznek, elkezd izzadni a tenyerük. Ha ez a cél, akkor uraim és hölgyeim, színötösre vizsgáztak. Ha azonban nem, akkor egyet jegyezzenek meg a rendőrségen dolgozók: nem mi vagyunk értük, hanem ők vannak miértünk!
