A napokban azon töprengtem, vajon hogyan lehetne a kormányt munkára fogni. Felettébb furcsa ugyanis, hogy a parlament rendkívüli ülését azért kellett lemondani, mert a kormány nem készítette elő megvitatásra a környezetvédelemmel kapcsolatos 15 törvényjavaslatot. Hogyan fordulhat ez elő? A kormány megalakulása óta mást sem hallunk csak azt, hogy ne aggódjon a lakosság, mert most aztán sorra fogadják majd el a honatyák a törvényeket, és hipp-hopp máris Európában leszünk. Ha kell éjt nappallá téve dolgoznak azért, hogy minden időben elkészüljön.
S hogy ez mégsem így ment, eddig lehetett hivatkozni az ellenzék obstruálására. Ám ez a hír, hogy a kormány nem végezte el a munkáját, és ezért nem ülhet össze a parlament, igazán minősíthetetlen. Mint ahogyan elfogadhatatlan az is, hogy az új útlevelek kiadását két év alatt sem voltak képesek rendes kerékvágásba terelni azok, akiknek ez lett volna a dolga, meg hogy nincsenek meg az új rendszámtáblák, hiányoznak a stratégiák egy csomó területen stb.
Persze ettől még mindegyik kormánytag szemrebbenés nélkül felvette havi fizetését, sőt cseppet sem szégyenli egyikük sem magát, és láss csodát, a parlamenti képviselők közül is csak egy-kettő méltatlankodott amiatt, hogy a kormány komolytalan.
Nos, ha ez így van, akkor mit lehetne tenni? Mondjuk a parlamenti képviselők ‒ úgy ahogy vannak, mind a 250-en ‒ határozatot hozhatnának, hogy ameddig a kormány nem teljesíti a rászabott feladatokat, addig az országban mások se dolgozzanak. Nézzük, hova vezet az, ha leáll az ország. A postás nem viszi ki a leveleket, nem jelenik meg a sajtó, nincs tanítás, nem járnak a buszok ...
Emlékszem, még a Milošević-érában a néhai Zoran Đinđić kérte a lakosságot a polgári engedetlenségre. Az volt a terv, hogy közös erővel bénítsuk meg az országot. Akkor nem sikerült. Most meg esélye sincs egy ilyen akciónak, hiszen a parlamenti többséget alkotó koalíció kormányoz. Tehát akár le is szögezhetjük: a kormány azt tesz, amit akar. Ha úgy tartja jónak, a miniszterei naponta nyilatkoznak: ülésenként 10-15 törvényt fogadunk el a parlamentben, áprilisig minden feltételt teljesítünk a vízummentességhez. Tulajdonképpen bármit mondanak vagy tesznek, semminek nincs semmilyen következménye. Pedig lehetne a következő választásokon, ha mondjuk, a választók úgy döntenének, nem 100-an vagy 1000-en, hanem 4 millióan nem mennek el szavazni. Mert egyetlen voksot sem érdemelnek azok, akik ma az országot irányítják. Egyetlen párt sem, mert semmilyen komolyabb felhördülés, fenyegetőzés nem hangzott el a kormány számlájára. Kevés kivétellel a politikusok úgy viselkednek, mintha az lenne a normális, hogy a kormány nem dolgozik.
Kíváncsi vagyok, hogy két és fél év múlva, a következő parlamenti választások idején ki fog majd emlékezni, mondjuk, a Kovačević - ügyre. Normális országban egy bűnöst -- az Interpol által körözött személyt -- nem véd a kormány. Szerintem a világon példátlan eset, hogy a kormány fizeti ki az egymillió dollár kártérítést azért, mert a 23 éves sportoló csaknem halálra vert egy amerikai zsidó gyereket. S azt, hogy ezt tervezi, államtitoknak nyilvánítja. Államtitok az, hogy a kormány fizet a sértett családjának 900 000 , a vétkes családjának meg megtéríti az óvadék címén kifizetett 100 000 dollárt. Hát milyen ország ez, milyen kormány ez?
S amikor a sajtón keresztül kiszivárog a hír, hogy mire készül a kormány, zaklatják a napilap főszerkesztőjét, árulja el, kitől tudták meg, hogy az államtitok leple alatt mire készülnek. Ezzel egyidőben bőszen folyik a nyomozás, vajon ki volt az a becstelen a kormány tisztviselői és tisztségviselői közül, aki kiadta az államtitkot. Azt az államtitkot, hogy az adófizetők pénzéből egy verekedő megmentésére egymillió dollárt fog elherdálni a szerb kormány. A legfrissebb hír szerint miután a Borba napilap főszerkesztője nem volt hajlandó elárulni az információjuk forrását, rájuk küldték az adóellenőröket. Hogyan érezheti biztinségban bárki is magát ebben az országban, amikor a sajtó nem szabad?
Elképesztő, micsoda vehemenciával magyarázgatják most a bizonyítványukat azok, akik mégis kénytelenek a belgrádi sajtó kérdéseire válaszolni. Nem is magyarázatot adnak, hanem még ők vádolnak: gondolják meg az adófizetők – mondják‒, hogy mi a jobb nekik! Az, hogy elhidegüljön a viszony az Egyesült Államokkal, vagy hogy továbbra is megkapja Szerbia a világ vezető nagyhatalmától az évi 60 millió dollár támogatást.
Micsoda arcátlanság! Nem csupán ez a két lehetőség van. Van egy harmadik is, és ez a legkézenfekvőbb: Miladin Kovačević feleljen azért, amit tett! Ki kell adni Amerikának, és ítéljék el! Ugyanis nem egy pofon csattanhatott el, ha a megvert iskolatársa júniustól januárig kómában volt.
Ez a harmadik, lehetőségként persze fel sem merül. Sőt, Kovačević nemrégiben ellátogatott a szerb képviselőházba, és ott sétálgatott. Amikor Vesna Pešić a parlamenti szószéken a radikálisoknak esett, és azt mondta, hogy az erőszakot védik azzal, hogy Kovačevićet behozták a képviselőházba, nem csak a radikálisok védekeztek azzal, hogy minden polgárnak joga van bemenni az országházba, de a parlament elnökasszonya sem talált abban semmi kivetni valót, hogy az Interpol által körözött személy cseverészik a parlament étkezdéjében. Sőt arra a lehetőségre, hogy holnap esetleg Mladićot hozzák majd be a radikálisok a parlamentbe, az elnökasszony azt nyilatkozta, aki nincs elítélve, annak joga van belépni az országházba. Boris Tadić elnök az eset kapcsán csupán annyit mondott, Kovačević ezzel csak megnehezíti saját helyzetét.
De ki is ez a Miladin Kovačević, miért védi őt az államvezetés?
Kollégám még tavaly augusztusban próbált utánajárni ennek a kérdésnek. Akkor egy riportban be is számoltunk erről a Hétvégében. Nos, azt tudta meg, hogy Miladin mindkét szülője orvos. Édesapja a verbászi kórházban dolgozik, csontszakorvos, édesanyja a kúlai egészségházban ideggyógyász. A helybeliek szerint rendes emberek.
Miladin tehetséges kosárlabdázó volt. A belgrádi Partizanból került ki Amerikában, és állítólag a két méter öt centiméteres magasságával csodákat művelt a pályán. A verekedés után minden bizonnyal derékba tört a karrierje, hiszen nem hagyhatja el ezt az országot, ahol úgy védik, mint eddig még senkit.
Ha mégis a bíróság elé kerülne, Amerikában 5-25 évig terjedő börtönbüntetés várna rá. Valószínűleg Szerbia ígéretet tesz, hogy itthon ítélkeznek majd felette. Nos, Szerbiában legfeljebb 15 évet kaphatna a súlyos testi sértés okozásáért, de kaphat akár egy év felfüggesztett börtönbüntetést is, ha a bíró figyelembe veszi az enyhítő körülményeket.
Azt hiszem, nem igazán érdemes fogadásokat kötni, hogyha mégis az igazságszolgáltatás elé áll, vajon milyen büntetést kap.
Ez, hogy Szerbia védelmébe vette, államtitoknak minősítette az erőszakoskodó fiatal ügyét, azt jelenti, a jövőben lehet ilyen, és ehhez hasonló barbár módon viselkedni, a kormány majd állja a cechet?
Azon az egymillió dolláron, amit a kormány Kovačevićért kifizet, (ahhoz, hogy ezt meg fogja tenni, a történtek után nem fér semmi kétség) legalább két diákkollégiumot lehetne építeni.
