Akik még emlékeznek általános iskolai éveikben tanult költeményekre, minden bizonnyal előkelő helyen tartják észben Arany János: Fülemile című versét, amelyben Péter és Pál szomszédok sehogy sem tudnak békésen szót érteni, s csak azt lesik, hogy hol és mi módon törhetnek borsot a másik orra alá.
A hétköznapi életben az évezredes tapasztalat azt is bizonyította, hogy megbecsülés, nem utolsósorban segítségnyújtás és -várás szempontjából a szomszéd jóval előbbre való, mint a rokon, hiszen az utóbbi lehet akár több ezer kilométerre is, míg az előbbivel közös a mezsgyénk.
A politikában azonban – úgy tűnik – minden másképpen van.
A legnagyobb példányszámú fővárosi napilap csokorba szedte mindazokat a valós, vagy vélt sérelmeket, amelyek „nem engedik kibontakozni” Szerbia és a környékbeli országok (mellesleg a valamikor közös haza tagköztársaságai) közötti normális, egymást ha nem is túlságosan segítő, de legalább nem akadályozó viszonyt. Ha nyilvánosan és hivatalosan őket kérdezik, Szerbia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Montenegró és Macedónia vezetői egybehangzóan a baráti kapcsolatok kiépítését szorgalmazzák, tetteik azonban meglehetősen messze járnak a nyilatkozatoktól.
Kicsi hazánknak, a jelek szerint, legtöbb gondja (és fordítva) Horvátországgal van. Arról ugyan egyik politikus sem beszél, hogy a kutya-macska viszony nem az elmúlt két évtizedben alakult ki, hiszen már „hagyománya van” a szerb és a horvát ellenségeskedésnek. Ezt az előítéletet támasztja alá az a tény is, hogy még a titói érában a kényes témákban is éles szókimondásáról hírhedt Minimax arra a kérdésre, hogy mi a sovinizmus, a következő válaszolta:
– A sovinizmus, amikor a szerb a horvátot és fordítva jobban utálja, mint amennyire kell.
Az már más lapra tartozik, hogy ezért, az akkori testvériség-egység politikát szíven találó megjegyzéséért három hónapig kockásra napozhatta magát (a börtönben).
Tehát gondunk van a horvátokkal. Oda-vissza népirtással vádoljuk egymást, s ennek kapcsán Belgrádból olyan követelés érkezett Zágrábba, hogy a Vihar fedőnevű akciójuk dátumát, amikor majd háromszázezer szerb hagyta el ősi, horvátországi otthonát, adečkikne ünnepeljék. Hát... Vukovár elestét biztosan nem fogják ünnepelni.
Talán nem érdektelen tény, amit több nyelvtudós is váltig állít, hogy a szerb és a horvát nyelv között mindössze 7(!) százalék az eltérés.
A menekültek hazatérésének nyilvánvaló akadályoztatása sem fog a két új ország között kebelre borulásra okot adni. Emellett azonban van még egy körülmény, amiről a politikusok nem igazán hajlandók beszélni, pedig mindkét oldalon a legsúlyosabb és a biblia szerint is a főbűnök közé tartozik: a hiúság, hogy kié, vagy kié lesz a vezető szerep a balkáni térségben. Érthető, hogy nem fér meg egymással két csutka egy zsákban.
A Bosznia-Hercegovinával való kapcsolat átláthatóbb. Az ottani szerbek váltig tagadják, hogy el akarnak szakadni és Szerbiához csatlakozni, pedig ez aligha vitás. A horvát-bosnyák közösség Belgrád szemére veti, hogy tizenöt év után sem „tudta” megtalálni és letartóztatni Ratko Mladićot, a boszniai vérengzések fő bűnösének tartott tábornokot.
Legfájóbb pont azonban Montenegró. A bércek büszke népe az utolsó pillanatig kitartott Belgrád mellett, majd végül ő is bedobta a törölközőt és saját, önálló útjára lépett. Ez még nem lett volna túl nagy baj, habár elzárta Szerbiának az Adriára kivezető útját, de nagyjából tizenhét hónappal ezelőtt elismerte Koszovó függetlenségét. Vele együtt Macedóniai is. Naná, hogy a szerbiai diplomáciai vezetés pillanatok alatt kiebrudalta Belgrádból mindkét ország nagykövetét. „Bosszúból” Podgorica még a diplomáciai kapcsolatot is felvette Prishtinával.
Az már csak hab a (keserű) tortán, hogy a két főváros egymást vádolja a narkómaffia vezetője (Šarić) letartoztatásának elmulasztásáért.
A kis szerencsétlen Macedónia ugyan nem sok vizet zavar még a Balkánon sem, hacsak a pravoszláv egyházának a szerbiai patriarchátustól történt elszakadását nem vesszük fontos ténynek.
Szóval négy szomszéddal nem tudunk igazán szót érteni. Ez némileg furcsa, de néhány évvel ezelőtt a valamikor legolvasottabb belgrádi napilap a hírt, miszerint a japánok víz alatti falut terveznek építeni, úgy kommentálta, hogy: „Megb...om én azt a falut, ahol nem lehet felgyújtani a szomszéd szalmakazlát”.
Ha az elmondottakat górcső alá vesszük, mondja meg valaki, hogy Péternek, vagy Pálnak fütyül a fülemile?
