Bennem is kavarognak az érzések. Különös izgalommal nézem még ma is izguló gyermekeimet, amint szinte lázban égnek, hogy milyen virágot vegyenek az osztályfőnöknek, az osztálytársnőiknek, nekem, a nagymamának, a keresztmamának stb. Szép dolog virágot ajándékozni. Ki is jár ez a nőnek.
Az is kijár, hogy ezen a napon megünnepeljék – gondolom az egyik pillanatban, a másikban meg felerősödik bennem az az érzés, hogy tulajdonképpen ezen a napon Amerikában a textilmunkás nők nagy demonstrációjának emlékét ünnepeljünk. A megalázott nők jobb munkakörülményeket és jobb fizetést követeltek, és mi is még mindig ott tartunk, hogy harcolni kell a jogainkért.
Ma már a világnak ebben a felében nem vonulnak a nők az utcára jogaikat követelni. Pedig lenne okunk rá. Szó sincs a nemek közötti egyenjogúságról. Bizonyos értelemben ott tartunk tehát, ahol több mint 100 évvel ezelőtt tartottak a New York-i textilmunkás nők.
Nem véletlen, hogy az Európai Bizottság külön stratégiát dolgozott ki (2006-2010-re vonatkozóan) arról, hogyan lehet enyhíteni a nők elnyomásának háttérbe szorításán. Az európai dokumentum szerint a nők ma még mindig 15 százalékkal kevesebbért végzik ugyanazt a munkát, mint a férfiak, noha az egyetemi végzettségűek 60 százaléka nő. A kérdéses útmutatóban egyik fő célként a nők vezető pozícióba helyezését tűzték ki. Ez úgy valósítható meg, állítja a program, ha a férfiak többet segítenek a nőknek. A nőre hatalmas teher hárul, s ez gátolja őket karrierépítésükben.
Emberhez méltatlan az a helyzet, hogy a nőnek választania kell a család vagy a karrier között. Ha a férfi segítene, a nő is kibontakozhatna, s nem csupán a fajfenntartáshoz elengedhetetlen egyedként kezelnék, hanem mint szellemi potenciált, tőkét is hasznosíthatná a társadalom.
Ha nem lenne gond a nemek közötti egyenjogúsággal, nem rendelkezne efelől a törvény, nem lennének a nők jogait védő állami szervezetek, titkárságok. Elő kellett például azt is írni, hogy a választások alkalmával a képviselőjelöltek 30 százalékának nőneműnek kell lennie. De ugye azért vannak az előírások, hogy azokat ki lehessen játszani. Nézzük sorjában!
A szerb kormány 26 minisztere közül 5 nő, alelnökök tekintetében egész jó a helyzet: a hat alelnöknek a fele a szebbik nemhez tartozik. A 250 fős parlamentben azonban csupán 56 hely jutott a nőknek. A tartományban sem jobb a helyzet: a TVT négy alelnöke közül kettő nő, a 17 fős tartományi kormányban pedig 5 nő kapott helyet. A 120 tagot számláló vajdasági parlamentben viszont már csak 15 nőnek szorítottak helyet. Csak két példát ragadnék ki: a Magyar Koalíció kilenc képviselője közül egy nő. Az Európai Vajdaságért Koalíció 68 tagja között 6 hölgy van.
Nincs széles e hazában egyetlen nő sem pártelnöki pozícióban, és meglehetősen rossz az arány, ha a vállalat-, vagy az intézményvezetést, illetve a bankszférát vizsgáljuk.
Nincs ez másként az oly sokat és példának tartott Európai Unióban sem. 1958-tól máig 139 uniós biztos volt Brüsszelben, közülük csupán 18 volt nő. Ugyanakkor a 12 bizottsági elnök mind férfi volt.
Az, hogy a társadalom másként viszonyul a nőhöz mint a férfihoz, társadalmi klisé. Nem születik a kislány butábbnak, esetlenebbnek, alkalmatlanabbnak, mégis a kislányt arra tanítjuk, hogy illedelmesen viselkedjen, legyen szófogadó, ne csintalankodjon, ne kerüljön veszélyes helyzetekbe. A kisfiúkon viszont nagyokat nevetünk, ha felmásznak a fa legtetejére, ha észveszejtő dolgokat művelnek, büszke mosollyal jutalmazzuk. Születésüknél fogva a lányok babáznak, a fiúk fegyveres játékot játszanak. Ha ez mégsem így van, akkor az a gyerek, aki nem így viselkedik, kilóg a sorból. Nem az a normális, hogy a kislány focizik a társaival. Ezek olyan társadalmi kényszerek, amelyek az élet kezdetén besorolják a nőt az egyik, a férfit a másik kategóriába. S felnőttként ugyanilyen elvárások vannak, ugyanilyen kalodákba kényszerülünk. Ezek egyike az is, hogy bizonyos társadalmakban a férfi értékesebb mint a nő.
Tudom, kedves olvasó, most mélyen felháborodik, de gondoljon csak arra, hogyan viselkedik nálunk az újszülött apukája, ha fia születik. A zsigereinkben hordozzuk a férfinem felsőbbségéről alkotott képünket.
Hallom képzeletbeli férfi olvasóim bosszús megjegyzését, hogy azért nem töltenek be a nők fontos pozíciókat, mert nem vállalkoznak rá. Nos, válaszul visszakanyarodhatunk a bevezetőben emlegetett EU-s tanácshoz: segítsenek többet a férfiak a nőknek a házi munkában, vegyék le a vállukról a terhek egy részét, akkor majd nem szenvedi kárát karrierjük, hogy ne szingliként éljék életüket, hanem legyen családjuk.
Ünnepeljük meg a nőnapot még akkor is, ha keserű a szájíz. Fogadjuk el a virágot, de mindenki ott, ahol szükségét érzi, küzdjön saját jogaiért, mert van még tennivaló az egyenjogúságunkért. Nem csak ezen az egy napon, hanem minden percben itt is, és a világ fejlettebb felében is.
