Itt születtem, Szabadkán, ahol egykor Csáth és Kosztolányi is élt, ahol valamikor még villamos csilingelt végig a városon. Én is azok közé tartozom, akik nem tudnak meglenni a városháza tornya nélkül, ez a városom, ez az otthonom. Legtöbb utcáját ismerem, mégis van néhány rejtett zege-zuga, amit a mai napig nem fedeztem fel, vannak titkot rejtő, mesét mesélő épületei, amelyekről még nem hallottam. Szeretem ezt a várost, minden szépségével és hiányosságával együtt. Sokat járom az utcáit, nap mint nap szembesülök sebeivel, megkopott bájával, épületei ódon hangulatával és csúfságaival is, ami főként a nemtörődömségből, pénztelenségből vagy a vandalizmusból fakad, de néhol idegen kéz nyomát hordja magán a város, érzésem szerint nemodaillőn, harmóniatörőn.
Csúfsági adó. Megmosolyogni való kifejezés, hiszen ki hallott még olyat, hogy ha valami nem szép, rögvest büntetni, adóztatni kelljen?! Aztán továbbszőve a gondolatot, rájövök, igenis van benne ráció. Az államtitkár úr hangsúlyozta, a rendelet elsősorban azokra a helyszínekre vonatkozna, melyek a folyók, tavak mellett vagy a városközpontban csúfítják az összképet, és a végső cél nem a büntetések megfizettetése, inkább az épületek helyrehozatala és működtetése lenne, amolyan turistacsalogatóként. Egyetértek. Valahogyan rá kell venni a tulajdonosokat, hogy vagy tegyék rendbe a portájukat, vagy adjanak túl rajta valaki olyannak, aki majd törődik vele. De ha körülnézek, azt látom, akad itt sok más csúfság, ami megérdemelné, hogy alaposan megadóztassuk, még ha a rendelet nem is vonatkozik rá.
A régi Szabadka életében csak akkor építhetett itt bárki is, ha itt élt egy ideig. Ha másik városból is érkezett, mindaddig, amíg meg nem ismerte a város minden szegletét, amíg meg nem szerette a hely hangulatát, az itt élő embereket, nem kezdhetett bele egy új épület tervébe. Csak amikor már együtt lélegzett a várossal, akkor álmodhatott ide utcákat, házakat, mert akkor már pontosan tudta, mi méltó Szabadkához. Rég elmúltak ezek az idők, s a modern kor jegyei befurakodtak az épületek közé, idegenek jöttek, s idegen nyomokat hagytak maguk után, sokszor csúfakat. De valahogy ezzel is megbékélt a szemünk. Ami pedig itt maradt, egyre öregebb, megviseltebb és egyre elhagyatottabb lett, mert nincs, aki törődne velük, mert nincs, akinek pénze lenne rá. Megszabták, mely épületek tartoznak a történelmi városrészbe, a többit értéktelennek titulálták, lebontásra, átalakításra ítélve őket. Másokat hagytak lepusztulni, elárvulni. A korzó közepén egy elhagyatott épület, az egykori Arany Bárány Szálloda. Néhány évvel ezelőtt még kávézó működött ott, de már évek óta nincs, aki újra megszépítené és életet lehelne kongó falaiba. Itt a Belgrád áruház is, évek óta üresen áll a sarkon, üvegtáblái itt-ott betörve, az üveget helyettesítő nejlonba bele-belekap a szél. Homlokzata a galambok kedvelt helye, nyomuk jól látható a járdán a rágógumi maradványok mellett, az oszlopon graffiti-firkálmány. Csúfsági adót rónék ki a betonkolosszus Centar áruház mögötti területre, mert ez sem egy turisztikai látványosság, de a parkoló mögötti leégett autósmozi maradványai sem válnak a város díszére. A klímaberendezések pedig ott virítanak a legtöbb épületen, a pravoszláv templom egyik falán például három is. A legszebben kitatarozott épület is elcsúful. Az épülő Népszínház betoncsonkjai is bántják a szemet, még ha épülőfélben van is. Aztán pedig ha elkészül, lehet, hogy impozáns lesz, de Szabadka lelkéhez méltatlan és ismételten csak idegen. Jelenleg viszont tovább rontják a képet az építkezést elkerítő palánkokon rikító plakátok, melyek politikusokat népszerűsítenek, vagy lezajlott bulikra invitálnak. De ugyanígy nem tisztelve semmilyen értéket, teleplakátoznak mindent, fákat, falakat, oszlopokat, üresen álló üzlethelyiségek kirakatait, matricák virítanak a táblákon, kapukon, a Zsolnay csempéből készült szökőkút oldalán, és nincs olyan ajtó, melyen ne lenne dohányzást tiltó és engedélyező jelzés. Graffitik, amerre szemünk elkalandozik. Szerelmi vallomások vagy a szurkolók életfilozófiája köszön ránk. Szemét, megrongált padok, konténerek mellé dobott zsákok. A szórakozásból véghezvitt rombolás miért nem adóköteles? S ha az is lenne, lefülelik-e valaha is az elkövetőket? A parlagon hagyott földeken, elhagyatott városrészeken burjánzik a gaz, a szemét. Hanyagságból, lustaságból sokszor nem törődünk közvetlen környezetünkkel sem, máséval meg pláne nem, pedig ez is városunk krónikása a messziről jött ember számára. Ezekért ki felel, ki fizet majd? Mellesleg, habár nem jellemezném Szabadkát szürke betonrengetegnek, a szemem több zöldre, parkokra és színekre éhezik, s nem a sétálóutcán villogó neontáblákra, melyek a szerencsét hirdetik.
Vannak persze pozitív példák, hiszen itt a mi gyönyörű Városházánk, mely éjszaka ragyog igazi pompájában a díszkivilágításnak köszönhetően, itt a felújított Rajhl- és a Vojnics-palota, Palics a parkjaival és a lassan megújuló épületeivel azt sugallja, talán egyszer visszanyeri egykori szépségét, de káprázatos a nyáron virágokkal beültetett körforgalom, vagy az elegáns, kávézókkal tarkított Corvin Mátyás utca. Mert némi szépséget még át tudtunk menteni a XXI. századba.
A rendelettel sajnos nem váltjuk meg a világot, mert hiába a jó szándék, ha nincs rá pénz. Külföldi tulajdonosoktól, távoli országban élő örökösöktől nehéz lesz behajtani a csúfsági adót, mint ahogy a védett városrészben álló épületek lakóit sem lehet rákényszeríteni, hogy a számlák kifizetése helyett inkább a homlokzattal törődjenek. De ha mindenki hozzátenne egy kicsit azzal, hogy saját portáját megóvja és a másikét tiszteletben tartja, az összkép is megváltozna. Hiszen egy ház is akkor válik otthonná, ha azt szívvel szépítjük, rendezzük, s aztán elégedetten sétálgatunk a falai között és büszkeséggel vezetjük körbe vendégeinket. Városunk is akkor válik igazán az otthonunkká, ha törődünk vele, ápolgatjuk, csinosítjuk. Nem a turisták miatt, vagy hogy elkerüljük az újabb adót. Hanem magunkért, magunknak. Mert itt vagyunk otthon.
