Hivatásszerűen 27 éve filmez, s annak jegyében, hogy leginkább a vajdasági magyarok elhallgatott vagy elfojtott társadalmi, politikai traumái érdekelték, olyan fontos dolgokról szólt a filmjeiben, mint a vajdasági magyarok ellen elkövetett megtorlás, a háború utáni terménybeszolgáltatás, a túlkapások, a bánsági magyar kistelepülések helyzete… Elhivatott filmes tevékenységéért Siflis Zoltán szabadkai filmrendező – első határon túli díjazottként – kiérdemelte a Balázs Béla-díjat.
Mit jelent Önnek a film, a dokumentumfilm? Hogyan fogalmazná meg a hitvallását?
– Hadd kezdjem a válaszomat az alkalomhoz illően egy Balázs Béla-idézettel:
„A valóság lefényképezésekor maga az esemény válik láthatóvá jelen időben”.
A kép vagy a kimondott szó erejével naponta szembesülünk. A fikciós alkotások áttételei és a szociografikus, dokumentarista művek naturálisabb, szókimondóbb valóságfeltárása egyaránt megérinti az érzékenyebb nézőt. Csakhogy az utóbbi műfaj filmjeinek hatása a sokkal közvetlenebb eszközökben, nem egyszer a direkt szókimondásban rejlik, és számos történelmi példát mondhatnánk arra, hogy ezek súlyától, a kimondott, bemutatott tények erejétől gyakran a politika is retteg. A dokumentumfilm segít jobban látni, mert a felszínnél mélyebbre ás, jobban megérteti azt, amit átéltünk és átélünk. E világunkból érkező közlések között a dokumentumfilm azért az egyik legfontosabb, mert éppen eszközei, tapasztalata és szándéka szerint, érzékletesebben teszi láthatóvá a világot, könnyebbé a felfogást és megértést a mai dominánsan képi közlésekhez szoktatott világban. Tágabbra nyitja a világot, és mélyebb magyarázatot ad a mindennapokról és a történelemről. Így másképp érteti meg azt, amiben élünk. E néhány megállapításból is az következik, hogy a „non-fiction” vagy egy régies szóhasználattal élve a dokumentumfilm fogalmi körébe valójában sokféle feldolgozás belefér. Szó lehet benne valamilyen múltbeli, tehát történeti esemény túlélő tanúinak az emlékezetéről, tárgya lehet a jelenkor társadalmi visszássága, megrajzolhatja egy ember portréját, életútját, természetesen a felsorolás korántsem fejeződik itt be. Dióhéjban így tudnám összefoglalni szemléletemet, módszeremet, amit minden egyes alkalommal, amikor megtalálom, kiválasztom magamnak a történetet, amit filmre szeretnék írni, azaz forgatni, a témaboncolgatás, szerkesztés folyamán igyekszem követni.
Jellemző a munkásságára, hogy hozzá mer nyúlni igazán kényes témákhoz is.
– Érdekelnek a tényfeltáró dokumentumfilmek, és büszke vagyok rá, hogy vannak témák, amelyekhez én nyúltam először. Mindig is fontosnak tartottam, hogy a sérelmek, az elfojtott, elhallgatott traumák a filmekben megismerhetővé váljanak. Most éppen egy videonaplót készítek Jugoszlávia szétesésének végnapjairól. Ez egy naplószerű dokumentumfilm lesz, amely emberi sorsokon, történeteken keresztül szól a bombázások időszakáról. Hétköznapi, de drámai sorsok, melyek konkrétan szemléltetik a forrongó háborús hétköznapok általános vonásait. Tavaly augusztus óta készül, most a vágásnál tartunk, és remélem nyárra elkészül. A producere Tolnai Szabolcs lesz. És ha már nevet említek, hadd jegyezzem meg, hogy a díjat nem kizárólag a magaménak érzem, mert a film közös munka. Mindenképpen megemlíteném ezért S. Gordán Klárát, a feleségemet, szerzőtársamat és a filmjeim kritikusát, Király Attila és Hegedűs Dániel operatőröket és Farkas Miklós vágó-operatőrt. Az utóbbi években velük dolgoztam.
Mennyire jutnak el a vajdasági dokumentumfilmek a nézőkhöz?
– Nos, az öröm mellett keserű szájízzel mondom el, hogy nem igazán. A dokumentumfilmeknek a televíziókban, elsősorban a közszolgálati televíziókban kellene, hogy legyen a helyük. Ám, sajnos, egyfajta érdektelenséggel állunk szemben. Alkalmat a megtekintésükre leginkább az alkalmi vetítések adnak, de ebből is kevés van. Szinte láthatatlanok a filmjeink, homály fedi a vajdasági magyar filmet, s ebből kellene kitörni. Tudatosítani kellene, hogy van vajdasági magyar filmgyártás, mert igenis van. Évente 4-5 dokumentumfilm elkészül. Az már más dolog, hogy mennyi pénzből. Sajnos a támogatások elégtelenek. Egy dokumentumfilm összegét kényszerül elosztani 4-5 alkotó. Pályázni kell itteni és magyarországi pénzekért is egy-egy film elkészítéséhez, amely minimum 7-8 ezer euró egy átlagos dokumentumfilm esetében. A tartományi pályázatokon esetleg még nyerhetünk, de a köztársaságin nincs esélyünk.
Ön az első határon túli magyar filmalkotó, aki megkapta a Balázs Béla-díjat.
– Nagy megtiszteltetés ez számomra, de el kell mondjam, hogy erre a díjra a Vicsek Károly–Deák Ferenc-alkotópáros is érdemesült volna. Nekik meg kellett volna kapniuk. Mindenesetre remélem, hogy az utánam következő közép- és a fiatal generációban is lesznek, akik átvehetik ezt az elismerést, mert vannak tehetséges fiataljaink, és nemcsak itt, hanem más határon túli magyar filmkészítők között is. Most megvan az áttörés, és remélem ez a tendencia, hogy a határon túliakat is érdemesnek tartják erre a díjra, folytatódni fog.
