A közelmúltban a környezetvédelmi minisztérium Tisztítsuk meg Szerbiát! cím alatt pályázatot írt ki pénzügyi támogatás odaítélésére azoknak az önkormányzatoknak, vállalatoknak, vállalkozásoknak, amelyek hajlandók saját zsebbe (is) nyúlni azért, hogy környezetük tisztább, magyarul: élhetőbb, emberibb legyen. A minisztérium legfrissebb adatai szerint ugyanis Szerbiában a háztartási hulladék, vagyis a szemét 40 százalékát a polgárok az eddig felfedett 4481 illegális szemétlerakóknál helyezik el, míg a további 60 százalék, vagyis 1,24 millió tonna, a 164 hivatalos szeméttelepre kerül.
Ezzel szinte párhuzamosan a gazdasági minisztérium is megnyitni szándékozik a pénztárcáját a közmunkák finanszírozása érdekében. A két minisztérium összesen 650 millió dinárt tervez költeni elsősorban a közmunkákra, de ezek keretébe tartozik az illegális szeméttelepek eltüntetése is. A tisztább környezet eléréséhez – elvileg – egy parára sem volna szükség, amennyiben a polgárok képesek lennének a mindennapi gyakorlattal megcáfolni Oliver Dulić környezetvédelmi miniszter megállapítását. Ő ugyanis nemrégen köntörfalazás nélkül kimondta, hogy: „Szerbia piszkos, fertőzött ország, ahol a polgároknak az ezzel kapcsolatos öntudata igen alacsony szintű”. A véleményét támasztja alá a fentebb említett 4481 illegális szeméttelep létezése is, és a tévedés veszélye nélkül mondhatjuk, hogy még legalább ennyit lehetne találni olyan helyeken, ahova a felügyelőség nem jutott el.
A közmunkák egy részénél is hasonló a helyzet. A pályázati kiírás szerint támogatást lehet igényelni a szociális, emberbaráti, művelődési és még néhány tevékenység területén felmerülő költségek fedezésére, de kapható pénz az utak, útpadkák, gátak, hidak, sőt még a temetők karbantartására is.
Aligha vitatható, hogy a fentiek végzése pénzbe kerül. Ha azonban szociálisan érzékeny emberek (és társadalom) lennénk, aligha szorulnának az idős, magatehetetlen emberek megfizetett idegenek segítségére, vagy az idősek otthonában való ellátásra. Legtöbbjüknek volt családja. Talán ma is van, de nem törődnek velük.
Voltaképpen közpénzből egyének embertelenségének következményeit igyekszünk némileg semlegesíteni.
Az utak karbantartását törvény szabályozza. Ez alól azonban kivételt képeznek a dűlőutak és a hétvégi telkekhez vezető szélesebb, vagy éppen keskenyebb ösvények. Tapasztalatból bárki állíthatja, hogy a víkendtelepeken csak elvétve található vállalkozószellemű tulajdonos, aki a saját portája előtt hajlandó folyamatosan rendben tartani a (mások járművei által) tönkretett útrészt. Ha pedig akad olyan személy (mert a zentai Mákos nevű víkendtelepen erre is van példa), aki megbízás nélkül, tehát saját elhatározásából ezt megteszi, jobbik esetben kinevetik, vagy a háta mögött (de néha a szemébe mondva) hülyének nevezik.
Valljuk be őszintén: ennek a 650 millió dinár közmunkára szánt összegnek elsődleges, ha nem kizárólagos célja, hogy legfeljebb fél éven keresztül némi keresethez juttassa azokat, akik időtlen idők óta a munkanélküliek táborát gyarapítják, vagy pedig munkára fogja a szociális segélyen tengődőket. Habár az utóbbiak egy bizonyos csoportja aligha fog ásót, lapátot fogni azért, hogy havonta a segélynél valamennyivel több pénz kapjon.
