Panaszkodik Rodoljub Šabić , a közhasznú információk biztosa, hogy a kormány számos dolgot eltitkol a nyilvánosság elől, annak ellenére, hogy a kérdést törvény szabályozza. Egyszerűen nem lehet pontos adathoz jutni az öt legnagyobb beruházásról, az állam tíz legnagyobb adósáról, a beskai híddal és a kopaoniki sífelvonóval kapcsolatos beruházásról, a preševói, a bujanovaci és a medveđai pro jektumokról, a belgrádi Ušće ügyviteli központ építésével kapcsolatos engedélyekről, a Svédországban vásárolt tíz használt vasúti kocsit érintő adatokról, a ni ši dohánygyár, az újvidéki Alba, a DDOR Novi Sad Biztosító eladásának körülményeiről, vagy éppen a Radoslava Vujasinovi ć újságírónő meggyilkolására vonatkozó eljárásról.
Az is jelzésértékű, hogy Rodoljub Šabić nem kevesebb, mint 1700 esetben rendelte el a kért adatok közzétételét, s ennek a kötelező érvényű „parancsnak” 94 százalékban eleget is tettek a felszólítottak, de a maradék hat százalék súlya jószerivel nagyobb, mint a 94 százaléké.
Ismeretes, hogy ha egy cég el akar rejteni bizonyos adatokat, egyszerűen ügyviteli titokká nyilvánítja, annak ellenére, hogy esetenként az adófizetők pénzéről van szó.
Az újságírók – szinte amióta ez a szakma létezik – lépten-nyomon ellenállásba ütköznek, ha kényesebb témát igyekeznek „kivesézni”. Napjainkban például ne adj' Isten, hogy valaki megtudja, mekkora fizetést vesznek fel a folyamatosan sokmilliárdos veszteséget termelő és az államkincstárt időről időre alaposan megcsapoló vasút vezetői, vagy a villanygazdaság, a közelmúltig pedig a kőolajipar első garnitúrájához tartozó „szakemberek”. A ki tudja milyen utakon mégis nyilvánosságra került adatokból ugyanis kiderült, hogy a fenti igazgatók közül bármelyik mellett, havi fizetés és egyéb juttatások szempontjából, az államelnök minimálbéren tengődő napszámos.
Tudjuk, hogy a közérdekű adatok kötelező közzétételét törvény szabályozza. A törvény szövegét az illetékes minisztériumok készítették el, majd a képviselőházi eljárás végén a képviselők megszavazták.
Más szóval, a kormány megalkotta a törvényt, s most nem kevés esetben fittyet hány arra. Mintha valaki a saját munkáját egyszerűen leköpné.
Persze a dolog nem ennyire egyszerű. A minisztereknek minden bizonnyal okuk van eltitkolni a lényeges adatokat. Márpedig ebben az esetben felmerül a kérdést, hogy: miért? Mi van mindez mögött? Valaki(k) érdeke? Szabálytalan (hogy ne mondjuk: törvényellenes) magatartása?
A legfelsőbb vezetők ugyan nem mondják ki, de tudvalevő, hogy egy kormány sem köti az őket megválasztott polgárok orrára a „gyanús” adatokat. És itt kellene színre lépnie a valós ellenzéknek. Különféle módon és kapcsolatok útján kikaparják az igazságot, és azt a nép elé tárják. Napjainkban ilyen állapotot tapasztalhatunk Magyarországon (is). A BKV és a MÁV körüli botrány alaposan lejáratta a hatalmiakat, és felfedésével jócskán megugrott az ellenzék népszerűsége.
Nálunk azonban ilyesmi még tévedésből sem várható el, hiszen a hatalom és az ellenzék csaknem mindent tud egymás piszkos ügyeiről. Ha például ma a Szerb Haladó Párt lebőgetné a Demokrata Pártot, minden bizonnyal a legközelebbi választásokon Nikolićék simán maguk mögé utasíthatnák Tadićékat. De akkor nekik is számolniuk kellene azzal, hogy egy adott helyzetben és pillanatban visszakapnák a kölcsönkenyeret, és ismét elveszítenék a jó zsíros állásaikat.
Mert – valljuk be – ez az elhallgatott titkok titka.
Egymás békében hagyják, és közben megosztozkodnak a koncon.
