Tombol a gazdasági világválság. Ennek ellenére minisztereink inszakadtukból erőltetik, hogy Szerbiát nem fogja teljes mértékben érinteni, mivel mi (s legalább ebben igazuk van) nem vagyunk olyan mértékben bekapcsolódva a nemzetközi folyamatokba, hogy hozzánk is begyűrűzzön a recesszió. Ezt mondták hétfőn és kedden is. Viszont szerdán a gazdasági miniszter már a túl nagy költségvetési hiányról beszélt, s arról, hogy Vajdaságnak, ha szolidáris akar lenni Szerbiával, át kellene vállalnia bizonyos terheket. Nevezetesen az autópálya vajdasági szakasza, az egészségügy és a tanügy pénzelésének egy (nyilvánvalóan jelentős) részét.
Egyre közelebb járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy Dinkić leplezetlenül rátér a volt kommunista retorikára: akinek több van, el kell venni tőle.
Ezzel együtt egy szót sem ejt arról, hogy a köztársasági büdzsét 40 százalékban Vajdaság tölti fel, s ebből a közös kasszából alig 7–9 százalékot kap vissza. Azzal érvel, hogy Belgrád már átutalta Újvidéknek a kőolajipari vállalat eladásából (talán elprédálásából?) származó pénz nagyobb részét. Ebből kellene szolidárisnak lenni.
Nos, a kőolajipari vállalat legnagyobb részt Vajdaság akkor építette ki, saját erejéből, amikor a volt Jugoszláviában az átlagnál jobban és jövedelmezőbben működő köztársaságok, Tito parancsára, két feneketlen zsákba, nevezetesen Koszovóba és Montenegróba voltak kötelesek pumpálni keresményük nem kis részét. Fejleszteni voltak kötelesek a fejleszthetetlent. Mindkét közösség azóta sincs magasabban a bányabéka hátsójánál. Ez – részben – abból is látszik, hogy Szerbia napjainkban is évente (ha hinni lehet a különféle, de egybehangzó forrásoknak) ötven milliárd dinárt fordít a százhúszezer koszovói szerb eltartására. Akik közül sokan nem hajlandók visszatérni állami (bírósági, önkormányzati stb.) munkahelyükre, mert ezzel sem akarják „elismerni Koszovó államiságát”.
Meg, amiről – persze – nem beszélnek, minek dolgoznának, ha Szerbia eltartja őket. S ennek az ötven milliárdnak negyven százalékát Vajdaság adja.
És Dinkićnek az sem jut eszébe, hogy az államapparátusban és az önkormányzati szervekben a huszonnyolcezer helyett tizenhatezer tisztviselő is elegendő lenne. Vagy a honatyák tavaly (is) milliókat vágtak zsebre fizetés, különféle pótlékok és számlás vagy számla nélküli költségtérítések címén.
Arról is mélyen hallgat, hogy az autópálya vajdasági szakaszát annak idején a tartomány pénzelte, amit a čačaki polgármesterből miniszterré avanzsált botrányhős az azóta már kútba esett koncesszió keretében majdhogynem oda szándékozott ajándékozni a külföldi beruházónak. Azt pedig az egész szerbiai politikum tagadja, hogy a Nagy-Szerbia létrehozása nevű rémálom következményeként Horvátországból és Boszniából, majd Koszovóból eltávozottak igen jelentős részét éppen Vajdaságba irányították, ami a tartománynak nagy anyagi megterhelést okoz még ma is.
Kétségtelen, hogy a gazdasági miniszter a feledékenység jótékony homályának a vajdasági agyakra való borulásában bízik, és ő is, mint sok elődje, ezzel a rablógazdálkodással felérő módszerrel akar segíteni Szerbia Vajdaság nélküli részén.
Ha pedig a tartomány alapszabályának jóváhagyásáról esik szó, akkor a pártok, az egyház és az akadémia is „szakadár”-t kiált. Pedig a vajdasági ember, lett légyen ő államalkotó, vagy kisebbségi, azt szeretné, ha beleszólhatna a saját dolgába és ne Belgrádban mondják meg, hogy mi a jó neki.
Legalább is addig, amíg a Száva torkolatánál le nem vágják az aranytojást tojó tyúkot.
