Mindössze két szakasszal bővü lt a köztársasági kormány ügyrendi szabályzata, de ez a tíz sor untig elegendő volt ahhoz, hogy felbolygassa Szerbia politikai közvéleményét.
A változtatás a következő:
95. szakasz
A kormány tagjai, az államtitkárok és a kormány külön szervezeteinek igazgatói kötelesek a nyilvánosság előtt való fellépésükkor és nyilatkozataikban a kormány álláspontját kifejezésre juttatni.
A kormány döntését a nyilvánosság előtt azon kormánytagnak is köteles képviselnie, aki ellene szavazott, vagy tartózkodott a szavazástól.
96. szakasz
Az újságírók és a nyilvánosság más képviselői szabály szerint nem vesznek részt a kormány ülésén.
A kormány tagjai és a kormány ülésén más részvevők részéről elhangzott beterjesztések szigorúan bizalmas szolgálati titkot képeznek, kivéve, ha a kormányelnök a konkrét esetre vonatkozóan másképp nem dönt.
Ez tehát úgy értendő, hogy a miniszterek és a fentebb említett „fontos” személyek kötelesek mellőzni saját véleményüket és meggyőződésüket, és azokról jobb, ha nem beszélnek. A szóban forgó két szakasznak ugyan nincs büntetésre vonatkozó kitétele, de ezek után nyugodtan ki lehet tenni a kabinetek ajtójára az új címert: fagylalt és galamb (ha nem nyalsz, repülsz).
Mellesleg, ilyen két szakaszból álló „szabályzat” nem újdonság. Immár térdig érő szakálla van annak a (viccbeli) vállalati előírásnak, miszerint:
1. szakasz
A főnöknek mindig igaza van.
2. szakasz
Ha mégsem, akkor az 1. szakasz lép hatályba.
Hát itt tartunk. Mennyire bízhat önmaga népszerűségében a dicső kormányunk, ha a legegyszerűbb ügyekről szóló véleményt is szigorúan bizalmasként kezeli? A pórnépnek (a római korban a plebejusoknak) nincs joga tudni, hogy azok (a patríciusok), akik 7,5 millió ember pénzéből (nagyon jól) élnek, és az ő sorsukról döntenek, mire számíthatnak.
Nemrégen olvashattuk a független sajtóban, hogy a kormány a pénzek költéséről sem akar nyilvánosan beszélni. Vagy ha igen, mint például a Koszovóra költött eurómilliárdok kapcsán, akkor az adatai merőben eltérnek a komoly nemzetközi megállapítástól.
Ez a most bevezetett egyszólamúság itthon és határainkon túl szemet szúrt. Hogyisne, hiszen annak idején (az átkos kommunizmusban) az akkreditált újságírók közvetlenül is figyelemmel kísérhették a Szövetségi (Köztársasági, Tartományi) Végrehajtó Tanács munkáját, s ez a gyakorlat egy időben begyűrűzött a legalacsonyabb szintekre is. Olyannyira nem volt titok, hogy a vezetők miről tárgyalnak, hogy az egyik községben a községi VT elnöke a hétalvó újságíró miatt reggeli hat helyett nyolc órára helyezte át az általa vezetett szerv rendes ülését.
A mostani pedig lehetőleg a föld alá bújna, nehogy a köznép megtudja, hogy miről tárgyal. Mintha az ország a huszonegynéhány ember hitbizománya lenne, amelyet ugyan el nem adhat, de javaival saját (mint tapasztalhatjuk, nem éppen előnyös) belátása szerint gazdálkodhat. Kizárva ebből az ellenőrzés minden esélyét.
A kormánypártiak most felhozhatják igazolásul, hogy megalakult a költségvetést ellenőrző igazgatóság. Na, arról jobb lenne nem beszélni, hiszen a két tucatnyi emberke a büdzséből kapja a szerbiai átlag többszörösének megfelelő fizetését. Majd bolond lesz belekötni bármibe is!
A Cvetković-kabinet ezzel egy jókora öngólt rúgott. Mert az ellenzék éppen most úgy érzi, hogy megkaparinthatja a hatalmat, és már az első, čačaki népgyűlésen a múltban nem éppen hízelgő hírnevet szerzett két politikus fűt-fát ígért az embereknek arra az esetre, ha sikerül az előrehozott választásokon felülkerekedni. Más lapra tartozik, hogy az Isten őrizzen meg tőlük.
Minden esetre a közép-szerbiai városkában elhangzott populista demagógiának komoly hatása lehet. Főleg a lakosság azon 23 százalékára, amely még az általános iskolát sem végezte el.
És ilyen politikával igyekszik a mostani politikai elit hatalmon maradni? Hm...
Hogy mit várhat egy esetleges szavazáskor?
Top secret (szigorúan titkos).
