Vannak irodalmárok, történelmi személyiségek, akiknek számos szobrot, emléktáblát emeltek. Kosztolányi Dezsőt nem kényeztette el az utókor köztéri szobrokkal. Tudomásom szerint a síremlékén kívül Kosztolányinak két szobra van: egy egész alakos, amely Budapesten áll, mellszobra pedig szülővárosában, Szabadkán, a gimnázium épülete mellett. Emléktáblát budapesti lakóházán és a szabadkai gimnázium épületén helyeztek el.
A közelmúltban a Kárpát-medence több médiuma leközölte a hírt, hogy az Aracs Társadalmi Szervezet egész alakos szobrot kíván állítani Kosztolányinak szülővárosában, Szabadkán. Ez kerülne a gimnázium mellett jelenleg álló mellszobor helyére. Ez azonban nem kis türelemjátéknak ígérkezik, nem kevés utánajárást igényel.
Úgy értesültünk, a szoborállítási bizottság jóváhagyása már megvan ehhez, de összesen mintegy tíz különböző engedélyt, jóváhagyást kell beszerezni ahhoz, hogy valaki köztéri szobrot emelhessen. Magánvéleményem szerint ezek beszerzéséhez segítséget nyújthatna az Aracsnak a vajdasági magyar politikum, akár hivatalnokai révén segíthetne a szükséges dokumentumok megszerzésével járó ügyintézésben. A legnagyobb gond, az Aracsnak még nem sikerült megszereznie a szobor öntésének költségeihez szükséges pénzt. Pedig Dudás Sándor szobrászművész már elkészítette a 3 méteresre tervezett alkotás makettjét.
Nem tudom, mennyire közismert, hogy Kosztolányinak Szabadkán először 1943. március 29-én avattak emléktáblát szülőházán, amely a mai Pátria szálló helyén állt. Ez a nagy méretű tábla carrarai márványból készült, s 1945-ben az új hatalom elrendelte azonnali eltávolítását. (A szülőházat 20 évvel később, a szálló építésekor lebontották.) Azt, hogy a szabadkaiak mindig is szerették Kosztolányit, bizonyítja, hogy Dévavári Zoltán, a szenvedélyes, elhivatott Csáth- és Kosztolányi-hagyatékgyűjtő és -kutató által 1960. március 28-án, Kosztolányi születésének évfordulóján szervezett emlékestet – a korabeli sajtó közlése szerint – 900-an (!) hallgatták végig a Népszínház nagytermében. Ugyancsak ő volt, aki 1966-ban kezdeményezte, hogy Kosztolányi Dezső kapjon szobrot szülővárosában. Erre azonban 19 évet kellett várni. Mi az oka? Csak találgathatunk.
A hatvanas években nemigen szerették a szobrokat az elvtársak. A néphősökön kívül nemigen járt szobor senkinek, tudósnak, művésznek csak igen ritka esetben. S akkoriban a legjobb szándékú, legártatlanabb ötletet, kezdeményezést is hajlamosak voltak nacionalista tettnek minősíteni, mindenben nacionalizmust láttak. Dévavárit a Csáth-életmű ápolása és a szoborállítás ötlete miatt is támadták egyesek. Kész csoda, hogy Csáth 1969-ban a Városháza melletti kis parkban mellszobrot kapott. A Kosztolányi-szobrot is a Csáth-szoborral párhuzamosan kellett volna felavatni. Az volt az elképzelés, hogy ez az írók parkja/tere lesz. Dévavári meg is rendelte Almási Gábor szobrászművésztől a szobrot, de a helyi politikusoknak nem tetszett az ötlet, így ez az alkotás nem kerülhetett köztérre. Azt nem tudom, nyomott-e a latban és mennyit, hogy Kosztolányi polgári magatartású író volt, de az feltételezhetően közrejátszott, hogy két „goliotokos múltú”,történetesen Dévavári Zoltán és Lévay Endre is szorgalmazta e szobor felállítását. Az bizonyos, hogy 1985-ben felsőbb utasításra került végül felállításra a Kosztolányi-szobor Szabadkán. Mégpedig a jugoszláv–magyar államközi szerződés keretében. Belgádban, a Kalemegdanon elhelyezték a nándorfehérvári csata emlékére emelt táblát, Szabadkán a Kosztolányi-szobrot, 1987-ben pedig Vuk Stefanović Karadžić kapott szobrot Budapesten, a vár mellett, a Tabánban.
Kosztolányi szobra – a helyi kiskirályok ellenkezése miatt – nem kerülhetett a Szabadka főtere melletti kis parkba, a Csáth-szobor szomszédságába, hanem végül olyan döntés született, kerüljön a gimnázium melletti parkocskába. Az indoklás: édesapja itt volt iskolaigazgató, itt élt Kosztolányi Dezső, innen indult el az írói pályán. A szabadkai Községközi Műemlékvédelmi Intézetben őrzik a szoborállítás 1985-ös dokumentációját. Abban az évben a városban a második világháborús partizán emlékművek mellett Ivan Sarić és Kosztolányi kapott szobrot. Az egyik dokumentumban a Kosztolányi-szobor esetében feltüntették, hogy a jugoszláv–magyar együttműködési vegyes bizottság elnökének és a tartományi művelődési bizottságnak az a véleménye, hogy a szabadkai kulturális önigazgatási érdekközösség legyen a szobor állítója. Dévavári Zoltán nem kapott meghívót a szoboravatásra, amelyre 1985. november 23-án került sor.
A Kosztolányi-emléktábla felállítását a Kosztolányi Dezső Napok szervezőbizottsága – élén Varga Lakatos Gizella magyartanárnővel – 1992-ben kezdeményezte. Abban az időben a szervezőbizottság számos ülésén voltam jelen, s emlékszem, a műemlékvédelmi intézet akkori vezetői a Kosztolányi-emléktáblát kizárólag a gimnázium előcsarnokában tudták elképzelni. Végül beleegyeztek, hogy az utcai részre kerüljön, de ne a főbejárat melletti falra, hanem a mellékutcában legyen, ott, ahol a valamikori igazgatói lakás volt. A tábla háromnyelvű, a cirill betűs szerb és a latin betűs horvát részen az aláírásban Građani Subotice szerepel, míg a magyar részben Város polgárai (névelő nélkül). A bizottság úgy értesült, a műemlékvédők csakis arra adnának engedélyt, ha a város neve magyarul Szuboticaként szerepelne, a Szabadka megnevezésre nem, ezért Varga Lakatos Gizelláék hosszas vita után úgy döntöttek A Város polgárai aláírással kivédhető az, hogy Szabadka szülöttjének Szubotica polgárai emeljék a táblát. Az avató 1993. március 29-én volt. Dühöngött a nacionalizmus az országban, úgyhogy néhány hónappal később a magyar és a horvát feliratot fekete festékkel meggyalázták. Ezt a firkát olyan diszkréten távolították el, hogy senkit fel ne bőszítsen. Ám a tábla továbbra is zavaró volt, mert kézigránátot is dobott rá valaki, de szerencsére elügyetlenkedte és a tábla sértetlen maradt. Úgy derült ki a tette, hogy megsérült és orvosi segítséget kért.
Most, amikor felidézem ezeket az emlékeket, sorra jutnak eszembe azok – nem is kevesen –, akik szívügyüknek tartották a Kosztolányi-napokat, segítették a szervezők munkáját, hogy csak az elhunytak közül említsek néhányat: Magyar László levéltárost, Vajda Gábor irodalomtörténészt, Dévavári Zoltán szerkesztőt, Mikuska Milka muzeológust. S akkor nem szóltunk azokról a magyartanárnőkről, akik egyik-másik évben a koszorúzás hajnalán még egyszer lemosták nedves ruhával Kosztolányi szobrát, hogy tisztán várja az ünneplőket. A szabadkai értelmiségiek mindig is fontosnak tartották Kosztolányi emlékének ápolását.
Tehát, a szabadkaiaknak „édesgyermeke” Kosztolányi, ha voltak is évtizedek, amikor a politikusoknak mostohagyermeke volt.
Azon tűnődöm, ha Kosztolányi egész alakos szobra felállításra kerül a gimnáziumnál, a jelenleg ott álló mellszobor helyére, ez utóbbi mellszobor miért ne kerülhetne a főtér közelébe, a Városháza és a Zeneiskola által határolt kis parkba, Csáth szobra mellé. Méltó társaságban lenne, hisz Csáth, Munk Artúr és Danilo Kiš mellszobra áll ott, Kosztolányinak is helye lenne társaságukban.
