Sok vita, pontosítás, átírás, részek átfogalmazása után a múlt hét végén a Szerbiai Képviselőház elfogadta az új sporttörvényt. Az előző 15 évvel ezelőtt lépett életbe, s abban, hogy ideje elkészíteni az újat, mindenki egyetértett.
Valamennyi szerbiai tájékoztatási eszköz két dolgot emelt ki a sporttörvénnyel kapcsolatban. Az első, hogy a privatizált sportépületeket nem lehet lebontani, vagy áthelyezni. Ez valóban fontos, mert így nem történhet meg, hogy valaki privatizál egy klubot, s a hozzá tartozó sportcsarnokot, termet a saját kénye-kedve szerint átalakítja, úgy, hogy annak a sportolók isszák meg a levét. A másik fontos rész, amely a Szerbiai Szocialista Párt módosítási javaslata volt, hogy a privatizációs folyamatot csak az illetékes minisztérium kezdeményezésével és az állam jóváhagyásával lehet elkezdeni, vagyis a potenciális vásárló ezt nem kezdeményezheti. Ez a rész az országban nagy kluboknak minősülő egyesületekre vonatkozik, amelyeknek a privatizálásába szinte biztosra vehető, hogy külföldi cégek is bekapcsolódnak majd. A törvény azt is előírja, hogy az egyesület vagyonának eladását követheti az állami vagyon eladása is, de ez nem kötelező érvényű. Fontos, hogy azok, akik fogadóirodát működtetnek, nem vehetnek részt a sportklubok privatizációjában.
A törvény valóban minden apró részletre kitér, kezdve a sportok kategorizálásától egészen a sportszövetség feladatáig, valamint az iskolai-, a tömeg- és az élsportig. Az élsport és a tömegsport külön említése dicséretes dolog. A helyi sportszövetségeknek és a sportkluboknak is el kell dönteniük, hogy az adott egyesületnek az élsport vagy a tömegsport a fontos, s aszerint kell tevékenykednie. A pozitívumok közül még két dolgot említenék: az egyik, hogy a szerb állam már korábban felismerte az élsport jelentőségét, s így azok a sportolók, akik pályafutásuk során olimpián, világ-, vagy Európa-bajnokságon érmet szereztek valamelyik olimpiai sportágban, azok életük végéig ún. sportnyugdíjban részesülnek, s ezen kívül egy-egy nemzetközi szintű eredmény után egyszeri pénzbeli jutalmat is kapnak. A másik pedig, hogy a törvény szerint a sportklubokban edzőként csak azok dolgozhatnak, akiknek megfelelő licencük, iskolájuk van. A klubok álláshirdetés nélkül teljes vagy részmunkaidőben alkalmazhatnak egy sportszakértőt, illetve edzőt.
Az iskolai sportnak óriási szerepe van egy ország sportéletében. A legtöbb gyerek, amikor iskolába indul, még nem sportol, s amennyiben a tornaórán a tanítója észreveszi, hogy tehetséges a diák, van gömbérzéke, úgy fontos lenne, hogy tanácsot adjon neki, melyik sporttal próbálkozzon. Itt óriási szerep hárulna a tanítókra. Azért a feltételes mód, mert volt alkalmam Zentán népszerűsíteni az asztaliteniszt az egyik helyi általános iskola elsős és másodikos diákjainak, akik nagyon élvezték, hogy ők is kipróbálhatták a pingpongot. Az egészben a szomorú az volt, hogy a tanítónéni arcára volt írva, hogy legszívesebben be sem engedett volna bennünket az iskola tornatermébe. Mikor két nappal később telefonon megkérdeztük, hány gyerek jelentkezett a pingpongiskolába, a válasz az volt, hogy egy se. Nagyobb összegbe mernék fogadni, hogy meg se kérdezte őket...
És itt jutunk el egy olyan pontra, amelynek arról kellene szólnia, hogy minden gyerek sportoljon. Ez sajnos kivitelezhetetlen, mert a tagsági díjak egy szerbiai átlagfizetéshez képest igen magasak. Vajdaságban átlagban 750 dinár a havi tagsági díj, és akkor még nem beszéltünk a felszerelés áráról. Amennyiben a gyerek versenyre is szeretne járni, úgy a legtöbb esetben az útiköltség és a szállás díja is a szülőt terheli. Nem kevés pénzről van szó, de biztos, hogy megtérül, ugyanis a fiatal sportolónak kevesebb egészségügyi problémája lesz, barátokra tesz szert, más városokba is eljut, s a teherbírása, a teljesítő képessége, a fizikai erőnlétének köszönhetően nagyobb lesz, ami később, a munkába állásakor óriási előnyt jelenthet. Kérdés azonban, hogy van-e a szülőnek 40–50 eurója havonta arra, hogy a gyerek sportoljon. Legtöbb esetben nemleges a válasz...
Mindent összegezve, ha véleményt kell mondani a sporttörvényről, akkor Neil Amstrongnak, az első embernek, aki a Holdra lépett, az esemény kapcsán mondott szavai jutnak eszembe: „Kis lépés az embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek”. A mondat annyiban változna, hogy: kis lépés a hétköznapi ember, és hatalmas lépés az uralkodó koalícióban levő politikus és a gazdag réteg számára. A politikus megalkotta és elfogadtatta a törvényt, így büszke lehet magára, az anyagi javakban dúskáló egyén pedig elgondolkozhat, hogy egy jó vásárlás után hogyan növelheti vagyonát.
A legtöbb ember (sport)élete azonban nem fog gyökeresen megváltoztatni az új sporttörvény miatt. Hogy miért? Azért, mert minden sporttal kapcsolatos tevékenységhez, fejlesztéshez, ugyanaz a három dolog kell, mint Raimondo Montecuccoli szerint a háborúhoz: pénz, pénz és pénz.
