Valamikor faluhelyen komoly súlya volt az adott szónak és az ígéretnek. Legtöbb esetben ezen mérték le egy ember valódi értékét, hiszen nem véletlenül született a közmondás, miszerint: „Ígéret szép szó, ha betartják, úgy jó”. Persze akkoriban is voltak olyanok, akik nem sokat adtak erre az értékre, de soraikban jórészt azokat lehetett megtalálni, akik gyakran és jó erősen beleleheltek a pálinkás- és a borospohárba. Mifelénk, a dél-bánáti székely falvakban az ő szavuk csak annyit ért, hogy „na, beszélj olcsó pálinka”, vagy „ígéret szép szó, a bolondnak öröm”.
Nemrégen egy civil szervezet és egy közvélemény-kutató cég felmérést készített arról, hogy mennyire hisznek az emberek a képviselőházban helyet foglaló honanyáknak és honatyáknak.
Az eredmény több mint lesújtó. Amint az egyik fővárosi mérvadó napilap a cikk címébe emelte, a képviselőknek már csak a legközelebbi rokonok hisznek. Nyilván ők is kizárólag kényszerű kötelességből.
Bizalom szempontjából a Tisztelt Házat jócskán megelőzi az Európai Unió, a katonaság, az egyház, sőt a kormány, valamint (micsoda blama!) a hágai nemzetközi törvényszék is.
A megkérdezettek túlnyomó többsége úgy véli, hogy a parlamentben elsősorban a pártérdekek szerepelnek a vezető helyen, s ez a folyamatos torzsalkodás nem szolgálja az állam érdekét és hasznát. A politikai tömörülések ugyanis mindenáron igyekeznek a másik fölé kerekedni, hiszen ha ez sikerül, akkor elsősorban az első, a második és a harmadik garnitúrájuk közelebb kerül a húsos fazékhoz, és viszonylag rövid idő alatt anyagilag „megveti” a család feje alját. Arról nem is szólva, hogy nyugdíjba vonulásuk után sem lesznek kénytelenek az ingyenkonyhán étkezni.
Más szóval: önös érdekek érvényesítéséről és nem az ország sorsáról folyik a disputa és a viaskodás.
Ma már az sem titok, hogy a pártok nevében beszélő vezetők igen gyakran csak önmagukkal tárgyalják meg a dolgokat, és olykor fittyet hánynak a párt színeiben a parlamentbe jutott képviselők véleményére. Ennél fogva tehát érthető, hogy többen folyamatosan követelik képviselőiktől, hogy biankó írják alá a mandátumukról való lemondásukat, hiszen ezzel a fecnivel folyamatosan sakkban lehet tartani a – ne adj Isten! – saját fejükkel gondolkozni szándékozókat.
Hogy ennek valós a háttere, bizonyítják a népszerűségi adatok is. A majd tíz évvel ezelőtti politikai félfordulatot követően egy teljes évig csaknem minden harmadik ember elhitte a képviselőházban való történések őszinteségét. Amikor azonban a megboldogult Zoran Đinđić Slobodan Milošević letartóztatása miatt éles összetűzésbe került Koštunicával, a képviselőház iránti bizalom lejtmenetet vett, és ez a csúszás azóta is tart. Napjainkban már ott tartunk, hogy csak minden hetedik-nyolcadik ember hisz a nagy házban történtek önzetlenségében.
Ez a kiábrándultság teljesen érthető és logikus. Ha csak az utóbbi hónapok történéseit tesszük górcső alá, azonnal kilóg a képviselők önzésének lólába. Emlékezünk ugyanis arra, amikor törvényt akartak alkotni arról, hogy ha valaki három megbízatási időszakot lehúz az ódon falak között – tekintet nélkül az életkorára – nyugdíjba mehet, és járandósága nem lehet kevesebb egy akkora összegnél, amelyről más csak álmodhat. Pedig a mostani fizetésük sincs arányban a teljesítményükkel. Arról nem is szólva, hogy mekkora pénzeket vesznek fel úgynevezett béren kívüli juttatások címén.
Azt is tudjuk, hogy kinek a pénzét herdálják. A miénket, akik folyamatosan befizetjük az adót. Ugyanakkor érdekeink elsikkadnak a pártok közötti vetélkedésben.
Lehet abban az állításban valami, hogy mindaddig szembesülniük kell a népszerűtlenséggel, amíg nem függetlenítik magukat saját pártjaik és pártvezéreik akaratától és a bábuknak kijáró utasítgatásaiktól, és valóban az őket megválasztók érdekeit tartják szem előtt. Akkor talán, ha fenntartásokkal is, de elhisszük a választási kampányban elhangzó ígérgetéseiket.
Persze számukra még ez sem lesz biztosíték, hiszen: hogy is szól a népi bölcsesség?
A férfiak pecázás után, udvarláskor és választási kampányban hazudnak a legtöbbet.
