A köznépnek általában kevés fogalma van arról, hogy mi zajlik egy parlament ódon falai mögött. A televízió feltalálásával és az élő közvetítések gyakorlattá válásával bepillantást szerezhettünk a Tisztelt Ház mindennapjaiba.
Bár ne tettük volna!
Jó néhány évvel ezelőtt megütközve, s nem kis kárörömmel láttuk, hogyan esnek egymásnak a dél-koreai, később a japán honatyák. Akkor úgy gondoltunk, hogy felénk ilyesmi nem fordulhat elő. Aztán kiderült, hogy a higgadtságukról híres angolokban is időnként felfortyan a párthovatartozás, és ők is hajlamosak egymást alaposan meggyepálni.
A Szerbiai Képviselőházban eddig nem fordult elő ilyesmi, de – úgy tűnik – már csak idő kérdése, hogy a belgrádi hatalom prominens tagjai is beálljanak az ököljogot érvényesítők sorába.
Korábban már nem egyszer hallottuk, amint az egyre kevésbé tisztelt képviselők egymást mindennek elmondták. Sőt, volt már húsvét hétfőn kívüli locsolkodás, a közelmúltban pedig, az arab példán felbuzdulva, cipődobálás is. Mindkét esetben az elkövető honanya volt.
A legújabb eset a napokban, a Szerbia körzetekre való felosztásával foglalkozó törvény megvitatása körül történt. Nem értem, miért lehet és kell egy ilyen témán annyira felbuzdulni, hogy – egyelőre verbálisan – egymásnak essenek azok, akik a mi pénzünkből igen jól élnek.
Akit érdekelnek ezek a dolgok, esetleg vethetnek egy pillantást a veszekedős hangulatú parlamenterek pártbeli hovatartozására is. Nikolić és Tabaković, a Szerb Haladó Párt csúcsegyéniségei, valamikori radikálisok, valamint Ilić, az Új Szerbia első embere. Az utóbbi egy élő adásban megrugdosta a műsorvezetőt, mert az számára kellemetlen kérdéseket tett fel, míg az előbbiek annak a Šešeljnek voltak az elkötelezett hívei, akinek a testőrei a belgrádi tévé folyosóján agyba-főbe vertek egy horvát nemzetiségű ügyvédet, aki – Šešelj akkori kijelentése szerint – elcsúszott egy banánhéjon!
Nagy kérdés, hogy ha nem védené őket a mentelmi jog, mernék-e egymást ugyanígy sértegetni, rágalmazni, mocskolni? Ha Damoklész kardjaként fejük felett lebegne egy hosszadalmas és kínos bírósági hercehurca és az azt követő ítélet. Aligha. Így azonban az esetleges jogi megtorlás veszélye nélkül, mondjuk ki nyíltan, hogy gyáván, útszéli hangnemben nem igazán elegáns dolog anyázni és egymást lefasisztázni.
Amikor az ember ilyesmikről hall, már nem is csodálkozik, hogy egyre kevesebben mennek el szavazni. A jobb érzésű emberek mélységes kiábrándultsággal veszik tudomásul a tényeket, s ha valaki az urnák előtt való megjelenésre buzdítja őket, rezignáltan teszik fel a kérdést: És kire szavazzak?
A kérdés jogos, hiszen nem könnyű eldönteni, hogy voksunkkal legitimitást adjunk a szerbiai parlamentben egyre jobban elharapódzó közönséges hangnemnek, vagy hagyjuk az egészet a fenébe.
Persze ettől még nem fog javulni a kultúrhangulat a Tisztelt Házban, és a jövőben is ismerősként fognak csengeni Sass József egyik kupléjának szavai. Ő szintén a parlamentről énekelt:
„Képviselőm ott tanyázik,
Interpellál és anyázik.”
Vagy fogadjuk el Rejtő Jenő Fülig Jimmyjének önmegtartóztató magatartását, amikor a Török Szultán és Tuskó Hopkins, egy piti ügy miatt, agyba-főbe verte egymást, de Fülig nem avatkozott barátai „vitájába”, mert mind mondta, semmi köze hozzá. Urak dolga!
