Szebbnél szebb népdalaink egyike nagyon találóan írja le a tiszavirágzást. A gyors elmúlásra, a nagyon rövid ideig tartó jelenségek a jellemzésére ugyancsak találó a megállapítás: kérészéletű.
A tiszavirág, Európa legnagyobb kérészfaja valóban csak néhány órát repül, három évig tartó víz alatti fejlődés után a nagytestű kifejlett rovarok alig egy-két óra alatt befejezik földi küldetésüket. Ennyi idejük és energiájuk marad arra, hogy gondoskodjanak a következő nemzedékről, a faj folytonosságáról, amely idestova 200 millió éve változatlan.
Hogyan tudott fennmaradni egy 8–10 centiméter hosszú ősrovar ennyi éven keresztül? A tiszavirág túlélte a Földet uraló dinoszauruszokat és még sok-sok ma már csak kövületek formájában ismert élőlényt, a növény- és állatfajok millióit.
A múlt század hetvenes éviben, az 1970-es történelmi árvíz után már-már azt lehetett feltételezni, hogy a tiszavirág kipusztult az Alföld lustán hömpölygő, gyakorta szeszélyes, a mellé települt ember életét és javait is sokszor veszélyeztető folyóból. A gátak közé szorított, zárógátakkal lépcsőzetesen felduzzasztott Tiszának csak kevés olyan szakasza maradt meg, amely valamelyest hasonlított az agyonszabályozás előtti időszakra jellemző körülményekre. A tiszavirág szemszögéből nézve a legrosszabb, ami történhetett a szőke folyóval, a zárógátak megépítése, a víz visszaduzzasztása volt. A Törökbecsénél 1976-ban üzembe helyezett duzzasztómű nem kívánt következménye a folyamatos hordalék, az iszap lerakódása. A lassan negyven éve álló műtárgy – a vízügyesek nevezik meg így ezeket az építményeket – nyaranta is hajózhatóvá teszi az amúgy ilyen tájban szerény vízhozamú folyót, a DTD csatornarendszerben is szabályozható a vízszint, azzal a ténnyel viszont már kevesen foglalkoznak, hogy az évente a vajdasági szakaszra érkező Gellért-hegynyi hordalék nagy része a törökbecsei gátig lerakódik, és szorgalmasan tölti, iszaposítja a medret. A Tisza eliszaposodása pedig a vízi életközösség, az ökológiai rendszer gyors elöregedését eredményezi.
A tiszavirág számára az eliszaposodás az élettér végleges elvesztését jelenti. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy akad még néhány, a magyarkanizsai folyószakaszhoz hasonló mederrész, ahol a Tisza – a kanyarnak köszönhetően – mossa a nyugati, vagyis a jobb partot, és nem engedi túlságosan eliszaposodni. A tisztán maradó agyagos mederbe be tudja magát fúrni a kérészlárva, és három éven keresztül, 15–20 vedlés után éri el a felnőtt, rajzásra kész állapotot. Ennek a szerencsés körülménynek köszönhető a Magyarkanizsa feletti kanyarulatban a június közepe táján évről évre megismétlődő kérészrajzás.
Miért jó nekünk a sok kérész, a tiszavirágzás?
Ez a különleges természeti jelenség egyedülálló élmény, olyannyira, hogy már-már idegenforgalmi látványossággá nőtte ki magát, de a szeszélyes időjárás miatt nehezen időzíthetők az eseményhez kapcsolódó kísérőrendezvények. A tiszavirágnak szóló koncert nélkül is élvezetes látvány a kérészek szédítő násztánca a folyó felett.
A Tiszára rendszeresen járó horgászok százai, ezrei ismerik talán legjobban a tiszavirágot, ők azok, aki a kilisznek nevezett tiszaviráglárvát csalinak használják. A hírverésnek köszönhetően az elmúlt években egyre többen látogattak el más vidékekről is Magyarkanizsára, hogy részesei lehessenek a szemet kápráztató eseménynek. A látogatók között azonban nem kevés azoknak a száma, akik nem is annyira a lelki felüdülést adó látványért érkeznek a Tiszának erre a kanyarulatára. Őket a vitustánc, a kérésznász résztvevői érdeklik közelebbről. Nem egy alkalommal lehetett hallani a tiszavirág-felhőben úszó csónakok büszke utasaitól, hogy már több kiló tiszavirágot sikerült beszákolniuk a víz felszínéről. Nem ám a küldetését befejezett és elpusztult kérészeket vadászták le, hanem a nagyon is élőket, s előre dörzsölték a tenyerüket, hogy mennyi halat fognak majd a tiszavirág-csalival.
Az emberi kapzsiság mérhetetlen. A magyarkanizsai Testvériség Sporthorgász-egyesület elnökétől, Tóth Andrástól arról értesültünk, hogy egyes belgrádi újságokban hirdetések útján kilószámra árusítják a szárított tiszavirágot, de van, aki megpróbálkozik a lefagyasztásával is. Az elnök tapasztalatai szerint azonban más vizeken nem számít hatásos csalinak a tiszavirág és a lárvája. A halak minden bizonnyal nem ismerik ezt a fajta táplálékot, hiszen nincs is módjukban találkozni vele, különösen nem az állóvizekben.
A minap két horgász, miközben a virágzás kezdetét lestem, azt mesélte, hogy egyesek nem átallják öt dinárért árusítani a kiliszt, azaz az agyagos mederből kiásott tiszavirág-lárvákat. Nem telik túl nagy erőfeszítésbe néhány száz lárvát kibányászni a mederből, és már meg is van a napszám.
Az ilyen visszás jelenségek hallatán és láttán a tartományi környezetvédelmi felügyelőségnél érdeklődtünk, hogy mi is a helyzet tiszavirág ügyben. Védett, vagy nem védett? Szabad gyűjteni, vagy nem szabad?
A néhány éve meghozott új környezetvédelmi törvény értelmében a tiszavirág szigorúan védett faj! Na, már most, ki lesz az, talán a környezetvédelmi felügyelő, aki fülön fog minden kapzsi kvázi-horgászt, aki zsákszámára gyűjti rajzáskor a tiszavirágokat? Magyarországon már a horgászok is megértették, hogy védeni kell a tiszavirágot, és nem próbálkoznak a tömeges begyűjtésével, nem kockáztatják meg a darabonként 2000 forintos büntetést. Mikor fogjuk belátni, hogy a tiszavirág a megváltozott, nagyon is beszűkült életterében csak akkor tud fennmaradni újabb kétszázmillió évig, ha mi lemondunk a tiszavirág-csaliról, s a horogra inkább gilisztát vagy csontkukacot akasztunk?!
A horgászegyesületekre vár a feladat, hogy népes tagságuk körében alapos felvilágosító munkát végezzenek, és például a magyarkanizsai Testvériség Sporthorgász-egyesület mind az ötszáz tagja belássa, halat foghat tiszavirág nélkül is. Nekik, a horgászoknak kell példát mutatniuk és élen járniuk a tiszavirág védelmében!
