A szerb képviselőház tavaszi ülésszakán kellett volna napirenden szerepelnie a büntetőtörvénykönyv módosításának, de bizonyos okokból elmaradt a végső döntéshozatal. Akkor a VMSZ képviselői váltig erősítették, hogy csak abban az esetben hajlandók támogatni a kiegészített jogszabályt, ha az eltörli, de legalábbis harmadára csökkenti a lopásokkal kapcsolatos büntetlenségi értékhatárt.
Tudjuk ugyanis, hogy ma a helyzet a következő: azt, aki 15 000 dinár értéknél kisebb lopást követ el, a rendőrség hivatalból nem üldözi. A károsult ugyan megteheti, hogy polgári per során szerez magának igazságot, de az esetek túlnyomó többségében, tekintettel az elkövető vagyoni helyzetére, lehetetlen kieszközölni a kártérítést.
Ezzel kapcsolatban egyes politikusok igen elnézően megélhetési bűnözést kezdtek emlegetni, s szinte jó előre felmentették azokat a büntetések alól, akik azért lopnak, mert szegények. A kérdés csupán az, hogy ki tekinthető szegénynek. Másrészt, ha valaki naponta büntetlenségi küszöb alatti értéket lop el, havonta akár 450 ezer dinárt is „összekuporgathat”.
A Szerbiánál fejlettebb országokban (van belőlük bőven) már régen felismerték az ilyen engedékenység hatalmas hátrányait, s – például – Amerikában az államot megkárosító tevékenységért több év börtönt lehet kapni, mint egy emberölésért. Az is az ő Btk-jukban van, hogy aki engedély nélkül belép valakinek a portájára, minden teketória nélkül lelőhető.
Európában sem számít újdonságnak ez a szigor. Persze az erősen túlzásnak számított a harmincas években – amikor Németországban a nemzetiszocialista párt került hatalomra –, hogy a közönséges lopás is olykor halálbüntetést vont maga után. A „piktor” ugyanis ezzel akarta teljesen visszaszorítani a lopásokat, s mintegy bizonyítani a német faj ilyen irányú felsőbbrendűségét.
De egy pillanatra kanyarodjunk vissza a szerbiai helyzethez. A tolvajt szinte védő gyakorlattal éppen az állam találta magát szemben, hiszen – amint azt az adórendőrség vezetője nemrégen közölte – az elmúlt nyolc évben nem kevesebb mint 111 milliárd dinár értékű adócsalást lepleztek le. Arról azonban nem szólt, hogy hozzávetőleg mekkora lehet az összeg, ahol nem jártak sikerrel.
Az adóeltitkolási kísérletek méreteit jelzi az is, hogy az adórendőrség a jelzett időszakban több mint 13 000 bűnvádi feljelentést tett az illetékes ügyészségen, a bíróságok pedig 5800 esetben jogerős ítéletet is hoztak. A tárgyak négyötöd részében találták megalapozottnak a vádakat, ennek ellenére azonban csak 378 ügyben mondtak ki letöltendő, 2200 alkalommal felfüggesztett börtönbüntetést, 120 vádlott pedig megúszta pénzbüntetéssel.
Nem mellékes, hogy az adócsalásokat a törvény akár tíz évig terjedő elzárással fenyegeti, de eddig még nem volt példa arra, hogy az igazságügyi szervek a legmagasabb „tételt” szabták volna ki. Pedig az utóbbi években érezhetően megnőtt azon vállalkozók száma, akik igyekeztek kicselezni az adófizetést. Látszat-ügyletekkel törekszenek valamiféle kibúvót találni az általános forgalmi adó megfizetésével kapcsolatban. Esetenként – papíron – addig „utaztatják” az árut egyik vállalatból a másikba, amíg annak nyoma veszik.
Pedig legtöbb esetben hatalmas összegekről van szó, amelyek igencsak jól jönnének az államkassza feltöltésénél. De hát a honatyák, megjátszva a nagy emberbaráti államot, s ki tudja még milyen egyéb okból, egyszerűen homokba dugják a fejüket, és nem hajlandók tudomásul venni, hogy ezáltal hatalmas kárt okoznak magának az államnak. Ezzel pedig szinte cinkosan kacsintanak az ügyeskedőknek, mintegy jelezvén, hogy a mai Szerbiában lopni nem bűn.
