Amikor Dušan Petrović, a mezőgazdasági tárca előző vezetője bejelentette, hogy ezerhatszáz képzett agronómust szándékoznak falura küldeni, hogy szaktudásukkal segítsék a fejlődést, legtöbben arra gondoltunk, hogy végre egy okos ötlet, hiszen a fiatal diplomások tömege állás nélkül kódorog, s a megszerzett tudásuk lassan megkopik. Vagyis, amire munkahelyhez jutnak, jóval kisebb teljesítményre lesznek képesek, mint amikor búcsút intettek az egyetemi tanulmányoknak.
Némi kétkedésre azonban az adott okot, hogy a földművesek egy része csaknem kikérte magának, hogy egy pelyhes állú mondja meg, hogyan kell gazdálkodni a földön, amikor ők azt apjuktól, nagyapjuktól, dédapjuktól régen megtanulták. A gazdák akkor (ki tudja hányadszor) azt vetették az állam szemére, hogy nem képes vagy nem hajlandó olyan feltételeket teremteni, amelyek közepette a paraszt kiszámíthatóan dolgozhatna. Amíg ugyanis folyamatosan emelkednek az újratermelési anyagok és az üzemanyag ára, addig a terményt szinte ingyen szeretné megkaparintani. Arról nem is beszélve, hogy az állami megterhelésükben az úgynevezett lecsapolási illeték felér egy kisebb konfiskálással.
Végül belenyugodtak a minisztériumi döntésbe, s még azt sem érdekelte különösebben őket, hogy a szaktanácsadóknak a miniszter havi 40 000 dinárt, költségtérítést, eredményes munka után pedig havi újabb 20 000 dinár ígért. Azért mondjuk, hogy ígért, mert igen hamar kiderült, hogy az üres államkasszából nem igazán jut a fiatal agronómusok fizetésére és a munkájukkal járó költségekre.
Jóformán meg sem melegedett a hátsója alatt a bársonyszék, Goran Knežević, Nagybecskerek volt polgármestere, akivel kapcsolatban a szervezett bűnözés elleni igazgatóság a mai napig eljárást folytat, s aki idejében megérezte, hogy Szerbia politikai színterén hamarosan „új szelek fújnak”, s gyorsan áttáncolt a várhatóan győztes oldalra, szinte első dolga volt lesöpörni az asztalról 1658 mezőgazdasági mérnökkel kötött szerződést. Intézkedését azzal indokolja, hogy az államháztartás a jelen körülmények között nem képes előteremteni a szükséges összeget. Számukra, mármint az új kormány számára már az is komoly gondot jelent, hogy az elmaradt több hónapos járandóságot kifizessék. Az emberek ugyanis dolgoztak, tehát megilleti őket a havi bér.
Knežević azt sem felejtette el hangsúlyozni, hogy elődjének a szóban forgó programja csupán marketingfogás volt, aminek egyetlen célja a szavazatszerzés lehetett. Más szóval, szerinte tulajdonképpen nincs szükség ezerhatszáz egyetemi végzettségű szakemberre. Menjenek, amerre látnak!
Az egész ügynek – talán – van egy tanulsága. Mégpedig az, hogy a munkára váró fiatalok ezek után hogyan bízzanak a mindenkori hatalom szavában, amikor munkát, jövőt kínál nekik? Aligha hihető, hogy a most kirúgottak, de a többiek is egykönnyen elfelejtik ezt, az ő sorsukat, jövőjüket kicsúfoló kettős intézkedést (felveszem, majd kirúgják).
Csoda-e hát, hogy a Belgrádi Egyetem Műszaki Karán tanulók egyharmada nemrégen kijelentette: amint befejezi az egyetemet, veszi a kalapját és a kabátját, s külföldre távozik.
Ők már itthon nem kellenek.
