A hatalmon levőknek az a dolguk, hogy lehetőleg megőrizzék pozíciójukat, míg az ellenzék, valós vagy kitalált okokból fakadóan, igyekezik minél több borsot törni politikai ellenfelei orra alá, s ezzel együtt meggyőzni a polgárokat arról, hogy ők a kormányzást sokkal jobban, okosabban, eredményesebben csinálnák. Nincs ebben semmi kivetnivaló, hiszen a fejlett demokráciákban sincs másképpen. A baj azonban ott kezdődik, amikor a két tábor nem csak szavakkal, hanem olykor ököllel is egymásnak esik. A tévében erre számos példát láthattunk. Mi több, tavaly Angliában, tehát a demokrácia őshazájában is (székelykeveiesen mondva) egymás haján búcsúztak a képviselők.
A Balkánon, Ázsiában és Afrikában az ellenzék sokkal radikálisabb eszközökkel igyekszik magához ragadni a hatalmat. „Jobb” helyeken folyamatos tüntetésekkel igyekeztek (sikeresen) eltávolítani az „Isten meguntja óta” hatalmat bitorlókat, másutt pedig, nemes egyszerűséggel, már első lépésként fegyverhez nyúltak, és Bengázi azóta is hol az egyik, hol a másik fél kezén van. Kár, hogy Líbiában nem ismétlődhet meg a második világháborús viccbeli jelenet, miszerint az egyik nap a németek, a másik nap a partizánok uralták az erdőt, mígnem az erdész megunta az egész hercehurcát, és mind a két csatározó sereget elzavarta.
Nálunk, a bérces Balkánon más a helyzet. Az ellenzék, ez esetben a Szerb Haladó Párt határidőket szabott a hatalmi koalíciónak az előrehozott választások kiírását illetően. Mivel az SZHP még a saját, ellenzéki soraiban sem örvend kitörő népszerűségnek, hiszen a szintén nacionalista Szerbiai Demokrata Párttal sem tudott szót érteni, így a Demokrata Párt és a köréje tömörülő, jelenleg hatalmon levő néhány politikai szervezet helyzete meglehetősen kényelmes. Minden kétséget kizáróan közölték, hogy akkor lesz újabb választás, ha „eljön az ideje”.
Nikolićék azonban nem adják fel egykönnyen, s máris jelezték, hogy az „utolsó engedményük” december 18-a. Addig vagy lesznek előrehozott választások, vagy más eszközökhöz nyúlnak.
Nos, ez a „másképpen beszélés” igencsak gondolkodóba ejtheti mindazokat, akik szenvedő alanyai voltak az elvesztett rigómezei csata 600. évfordulója utáni időszaknak. Mert, emlékezünk még nagyon jól, ez után következett a joghurtforradalom, amikor Milošević és csatlósai (már akkor is tudtuk, hogy melyik párt tagjai) utcára szólították, sőt meg is fizették a csőcseléket, hogy Újvidék utcáin randalírozzon és erőszakkal megbuktassa a tartományi vezetőséget.
„A nép megtörténése” (micsoda hülye kifejezés!) után színre léptek azok, akik létrehozták Szerbia legsötétebb politikai időszakát. Négy háborúba kezdtek, s annak rendje és módja szerint mindegyiket el is veszítették.
Azóta romokban hever a gazdaság, az ígért svájciból afrikai életszínvonal lett. Elszenvedtük a vörös-fekete koalíció okozta csapásokat: a nemzetközi kiközösítettséget, az Aleksandar Vučićnevével fémjelzett hírhedt tájékoztatási törvényt, a kisebbségeknek emlegetett szendvicsek ígéretét…
Talán említeni sem kellene, hogy Milošević mindent romboló parancsa szerint kik vezették akkor az országot. Az inkább sztálinistáknak nevezhető szocialistákkal karöltve a Szerb Radikális Párt, amelynek soraiban megtalálható volt – többek között – Nikolić és Vučić is.
A rigómezei csata évfordulóján Milošević azt mondta: „Lehet, hogy nem tudunk dolgozni, de verekedni tudunk és fogunk is”. És az említettek lelkesen tapsoltak neki. Most pedig ők akarnak „másképpen beszélni”. Ennek megvalósulásától pedig csak retteghetünk.
Mert a vér nem válik vízzé.
