Sorra jelennek meg a nyolcadikosoknak szóló különféle pályaválasztási útmutató kiadványok. Egyikben-másikban, melyet tüzetesebben áttanulmányoztam, vezérfonalként fut végig, hogy Belgrádban és a különböző szerbiai városokban szinte senki sem akar hentes, hegesztő, lakatos vagy kőműves lenni, bezzeg a közgazdasági és az egészségügyi középiskolában legalább háromszoros a túljelentkezés.
Igen, néhány éve az egyik vajdasági munkaközvetítő munkatársa is erről beszélt: mindenki négyéves középiskolai szakra megy, de könnyebb elhelyezkedni a hároméves szakmákkal. S példát is említett: Londonban annyira kimentek a divatból a hároméves szakmák, hogy vízvezeték-szerelő nélkül maradt a világváros, s nincs senki, aki a csöpögő csapokat megjavítsa. Csakhogy mi – úgy látszik – állandóan elfeledkezünk arról, hogy Szerbiában élünk. A múltkor egy belgrádi közgazdász épp erre mutatott rá: az alacsonyabb iskolai végzettségűek kerülnek a leghamarabb az utcára. Ha tönkremegy a vállalat, ők válnak a legtömegesebben munkaerő-feleslegessé, s ahogy a gyárak sorra csődöt jelentenek be, ahogy a termelés számolódik fel az elbaltázott privatizációk miatt, munkások tízezrei kerülnek az utcára. Csak az elmúlt néhány hónapban 70 ezren váltak munkanélkülivé. A mérnök elmehet szakközépiskolába tanítani, a menedzser is talál másik állást, az adminisztrátorlány titkárnő lesz. De mit csinál a cipőipari munkás, a konfekció-varrónő, a gépszerelő? A szülők életismeretük, tapasztalataik okán jól tudják, hogy az alacsonyabb iskolai végzettségűek elhelyezkedési esélyei a legrosszabbak. Mivel gyerekeiknek jót akarnak, négyéves szakokra igyekeznek íratni őket, hogy ha kell, tovább tudjanak tanulni, így nagyobb lesz az esélyük az elhelyezkedésre, az életben való boldogulásra.
Az említett közgazdász ugyanis azt is elmagyarázta, hogy az átlagfizetés azért emelkedik hónapról hónapra, mert sorra szűnnek meg az alacsonyabb végzettséget igénylő állások, csökken a munkaviszonyban levők száma – akik között sok az állami és önkormányzati hivatalnok, az oktatási és egészségügyi dolgozó, a menedzser és valószínűleg a csődbiztos –, tehát igaz, hogy kevesebben vannak azok, akiknek van állásuk, mégis nagyobb fizetési átlagot produkálnak.
Bele sem merünk gondolni, hogyan tud továbbtanulni az a tehetséges, most érettségi előtt álló fiatal, akinek a szülei munkanélküliek, hiszen húsz-harminc éve legalább 200 márkát kellett a szülőknek az egyetemista gyerekük albérletére, étkeztetésére, könyvekre, heti hazautazásra stb. elkülöníteni, s egy egyetemista fiatalember a közelmúltban kiszámolta, az ő egyetemi tanulmányai is körülbelül 200 euró dinárösszegébe kerülnek havonta a szüleinek, mert olyan szerencsés, hogy tandíjmentességet élvez. No, persze, ebben a ruházkodása nincs benne, az utazás meg, hogy tapasztaljon is valamit a világból, pláne nincs benne. S felmerül a kérdés: mi van akkor, ha két egyetemista van egy családban?
A mostani negyvenesek és az ennél idősebb korosztály zágrábi, szarajevói egyetemi továbbtanulásról ábrándoztak, s csak néhányan választották Szegedet vagy Budapestet. Most viszont, legalábbis Észak-Bácskában, az érettségi előtt álló magyar diákok 50–60 százaléka magyarországi továbbtanulásról álmodozik. Persze, végül nem iratkoznak be magyarországi egyetemekre ennyien.
Tehát a többség itthoni egyetemi karokon próbál szerencsét. Ha nem veszik fel a fiatalt az állami költségvetés terhére, pláne a népszerű szakokon, akkor a szülő kénytelen tandíjat fizetni. A minap olvashattuk, hogy néhány belgrádi fakultás milyen tandíjemeléseket tervez: a 70–100 ezer dináros ár is sokkoló, de a fogorvosi kar 240 ezer dinárt szándékozik kérni, a belgrádi bölcsészkar pedig a tavalyi 118 ezer helyett 130 ezer dinárt... Az érv: a karok rákényszerülnek erre, mert a minisztérium csak töredékét fizeti a költségeiknek, a többit tandíjakból pótolják. A miniszter persze minden évben megjegyzi, hogy ,,nono, talán még sem kellene emelni”, de aztán szépen minden úgy alakul, ahogyan az autonómiát élvező fakultás eltervezte. A minisztérium asszisztál a szülő pénztárcájának kiürítéséhez, a szülő pedig kínban van, s a legszívesebben jó messzire elküldené innen a gyerekét.
