Vágytam a világukba. Minden évben eljött az az időszak, amikor felerősödött bennem a várakozás. Vártam őket, hogy megérkezzenek végre hozzánk, elbűvöljenek a szép ruháikkal, cipőikkel, a merész frizuráikkal, de mindenekelőtt azzal az utánozhatatlan jókedvvel, ami óhatatlanul is átragad a körülöttük lévő emberekre.
A lányok – nemcsak kiskorukban, hanem huszonévesen is – úgy tudtak mosolyogva, a legnagyobb természetességgel Szia!-val köszönni még a számukra ismeretlen idősebb szomszédainknak is, hogy egyszerűen képtelenség volt ezt tiszteletlenségnek venni. S amikor elmentek, nyomukban egy jó ideig mindig megmaradt egyfajta megmagyarázhatatlan hiányérzettel fűszerezett élet. A mi életünk, az én életem. Vágytam hát a világukba, mígnem egyszer csak ott találtam magam Ulmban, Németország déli tartományában. Ott, ahol gombnyomásra mosogatódnak el az edények, ahol gombnyomásra készül a kávé és gombnyomásra sül frissre, ropogósra a kis asztali sütőben a szomszéd faluból szerzett, mindenféle magvakkal megszórt zsemle, hogy azután a reggelizők többféle margarin, vaj, lekvár és méz közül válasszanak. Ott uzsonnára még áprilisban is járhat őszibarack, szőlő vagy éppen dinnye. Hisz van az üzletek polcain. És a vásárlók meg is veszik. Ott jártam, ahol a kirándulás nem csak az jelenti, hogy kerékpárral megyünk be a 10 kilométerre levő városba a kiépített kerékpárutakon a gyönyörű erdőn keresztül, a hömpölygő Duna és a vitális, idős korukban is rendületlenül kocogó, görkorcsolyázó nénik és bácsik mellett, táskánkban gyümölcssaláta-uzsonnával, hanem kirándulás a bevásárlás is. Igen, megtapasztaltam, hogy kirándulás a másik városban, faluban ruhákat vagy élelmiszert venni. Nekem úgy tűnt, egyfajta kaland ez is. Kaland, mert kezünk nem szorongatott bevásárlólistát. Ahogyan kaland felmászni a világ legnagyobb templomtornyába, lábnyomomat hagyni a templomtorony 161 méterének 768 lépcsőjén, de már félúton remegni a tériszonytól és visszafordulni az utolsó százegynéhány lépcső előtt. A lényeg, hogy ott jártam. Ahogyan jártam az óváros macskaköves utcáit is a bájosan tévelygő idegenvezetőmmel, aki a Merre is menjünk?Hű, most hol is vagyunk?Várj csak! Igen, ez az. Nem, inkább erre menjünk! mondataira ámuló tekintetemet kapta válaszul.
– Jó, jó, persze, hogy mindent tudok, csak át kell gondolnom, mit kell a turistáknak megmutatni – mondta nevetve, s én nevetve bólintottam, hogy tudom, hogy ismeri városa óvárosát, azt is tudom, hogy nem sokat járhat oda csak úgy sétálgatni, és mégis csak furcsa lehet turistaszemmel pásztázni az egyébként ismert épületeket.
Ott jártam, ahol a vonatjegyért nem is kell sorba állni és szembesülni a flegma jegypénztárossal. Gombnyomásra került a kezünkbe a jegy, amivel babakocsinkkal felmehettünk a teljesen firkamentes vonat direkt kerékpárosok és babakocsisok számára fenntartott részébe, miközben láttam, hogy az ott tébláboló vasútállomás-arcok is szelektálják a szemetüket, papírt a papírosba, üveget az üvegesbe... Gyorsan meg is tanultam én is, hogy a csokoládépapírt is különbontva kell eldobni, hiszen csak a külső része a papír, a belső csomagolása már a műanyagos kosárba kerül. Szépen, fegyelmezetten, kényelmesen, soha semmit sem elsietve. Ugyanígy, szépen fegyelmezetten szurkoltuk végig a mérkőzést is. A dobos ütötte a ritmust, s mi a dob ritmusára tapsolhattunk. Egy-egy pontszerzésnél persze felkiáltottak a messziről jött lányok, ránk is pillantottak. Igen, mi voltunk a másként (is) szurkolók. Verekedést azért nem szerveztünk.
Ott már a második napon leváltotta a szomszédoknak szánt, az ajkaimon szégyenlősen átszűrt Guten Tag!-omat a harsány Hallo!, merthogy ott így szokás. És a szomszédok visszamosolyogtak, tudták, mi vagyunk a vendéglányok. Jugóból. Így tudták a hozzánk érkező vendégek, barátok, barátnők is. Azután persze magyaráztuk kézzel-lábbal, német–magyar, magyar–német fordítással, hogy nem, mi nem olyan fajta magyarok vagyunk Szerbiában (nem Jugoszláviában), mint Németországban a török vendégmunkások, és nem, nem értjük sem a szlovén, sem az orosz nyelvet, mert az nem jugoszláv. Nincs is olyan, hogy jugoszláv nyelv. Magyarok vagyunk, az iskolában is magyarul tanultunk, de szerbül is beszélünk, és esetleg a horvátokat tudjuk megérteni. Azután amikor az egyébként kedves, kommunikatív és barátságos német rokonoknak, ismerősöknek már túl gubancosnak tűntünk ezzel a soknyelvű dologgal, egyszer csak valaki azt mondta: Ó, hát mért nem mondod egyszerűen, hogy jugoszláv!?
És mi ekkor már csak mosolyogtunk, bólintottunk, hiszen igen, valóban kacifántosnak tűnhetünk, majd hazatértünk különös tapasztalatokkal és élményekkel telve Szerbiába vajdasági magyarként.
