Most már szinte mindenki számára nyilvánvaló, hogy ha nincs is teljében, de igen erélyesen folyik a választási kampány. Szinte naponta hallhatunk, olvashatunk olyasmiről, hogy melyik, most még csak papíron létező nagyberuházás jön létre az elkövetkező egy–három évben. Teszem azt, 2015-ben a forgalom teljesen elkerüli Belgrádot, mert megépül a terelőút, hamarosan növekedni fog az életszínvonal stb., stb.
Ebben a nagy politikai hajcihőben az ellenzék természetesen hátrányos helyzetben van, hiszen korántsem rendelkezik annyi pénz felett, mint amennyi a balga szavazópolgárnak reményt nyújtana az ígérgetések megvalósítására. Ők jórészt a populista demagógia és az öntömjénezés eszközéhez nyúlhatnak és kiadósan nyúlnak is. Mindezt párosítva a tessék-lássék éhségsztrájkkal, valamint azzal a dumával, hogy nincs keskeny ez országban még egy olyan párt, amely náluk jobb kormányt tudna alakítani.
A hatalmon levők sem fukarkodnak a szemfényvesztéssel. Ők úgy igyekeznek irányítani elképzeléseiket és azok egy részének valóra váltását, hogy kézzelfogható eredményt is felmutatnak.
Legújabban ismét előhozták a vállalatok részéről be nem fizetett nyugdíjbiztosítási járulék nem kis problémáját. Immár harmadízben, persze közpénzből, a tavalyi évre vonatkozóan befizetik a szükséges összeget mindazon dolgozók után, akik olyan vállalatban dolgoznak, amelynek legalább 51 százalékban az állam a tulajdonosa. Bizonyos hevenyészett számítások szerint csaknem tizenötezer emberről (tehát ugyanannyi szavazatról) van szó.
Az előző ugyanilyen akció folyamán 98 000 embernek oldották meg a problémáját, s az államkasszából 25 milliárd dinárt költöttek el. A napokban beígért „munkakor-összekötés” árát még csak sejteni sem lehet, hiszen a nyugdíjbiztosítási alap árjegyzéke lényegesen megváltozott.
Talán nem lesz felesleges megemlíteni, hogy (nagyon) korábban, vagyis több mint két évtizeddel ezelőtt az akkori érdekközösség figyelmen kívül hagyta a tényt, hogy egyes vállalatok elmulasztották a járulékok befizetését. Az akkori politikának az volt az elve, hogy az embereket nem szabad megkárosítani azzal, hogy a cégük trehánysága vagy súlyos anyagi helyzete miatt a ledolgozott harmincöt, illetve negyven év után nem mehetnek nyugdíjba. Ennek ellenére akkor a kormánynak nem kellett havonta csillagászati összeget kivennie a költségvetésből, hogy a nyugdíjasok idejében megkaphassák a járandóságukat. Sőt jutott üdülésre, lakáskarbantartásra és még sok mindenre pénz.
Most csak akkor veszik át a munkában testileg-lelkileg megrokkant dolgozótól a nyugdíjkérelmét, ha a munkaadója az utolsó dinárig befizette a nyugdíjbiztosítási járulékot. Ennek ellenére „sok a nyugdíjas” és a nekik járó pénz előteremtése hatalmas teher az országnak.
A szakemberek szerint azonban nem csak az elmaradt járulékoknak az állam által való befizetése fogja nyomasztani a köztársasági büdzsét. Ez „csupán” a közvetlen teher. A közvetett majd ez után következik, hiszen az érintettek igen nagy része eddig azért nem tudott nyugállományba vonulni, mert hiányzott a járulék. Ha a kormány pótolja a hiányt, az emberek újabb tömege kerül a nyugdíjbiztosítási alap „fizetési listájára”, és havonta a bank ügyfélszolgálatában tartja a markát jogos járandóságáért.
Az elmondottak ismeretében eddig senki sem tartotta szükségesnek feltenni a kérdést, hogy vajon hogyan fajulhatott el ennyire az állam ily módon való becsapása? Valaki vagy valakik lehetővé tették a nagyobbára állami kézben levő vállalatok igazgatóinak, hogy ne fizessék a járulékokat. Miért hunytak szemet e törvénytelenség felett? Hiszen a politikumnak ezernyi módja és lehetősége van a pénz behajtására. Olykor még annak árán is, hogy tönkreteszi az érintett céget. Erre a legjobb példa a Karić-birodalom. Amint a politika tyúkszemére lépett, pillanatok alatt anyagilag, erkölcsileg és jogilag úgy hazavágták, hogy menekülnie kellett az országból.
És még hány Karić szaladgál Szerbiában?
Arról nem is szólva, hogy mindaddig nem került napirendre a probléma, amíg nem csapta meg a hatalmat egy esetleges előrehozott választások kapcsán a bukás szele. A Nikolić-féle párt igencsak megerősödött és könnyen megtörténhet, hogy kiüti Tadićékat a nyeregből. Nyújtani kell hát valamilyen mézesmadzagot a balga népnek, hogy legyen mivel dicsekedniük: íme, mi nem hagytuk sorsára a szerencsétlen dolgozókat. Törődünk velük és a jövőjükkel.
De kinek a zsebére?
Erre szokta volt mondani megboldogult kollégánk, Cs. Simon István, a sokkötetes költő, hogy:
„Könnyű a máséval verni a csalánt!”
