Kevés érdeklődéssel, de elolvastam Tomislav Nikolićnak a Blicben megjelent interjúját, de igen hamar rádöbbentem, hogy lényegében mindenkit szenilisnek tart. A beszélgetés témája – természetesen – a húsvét előtt egy héttel megkezdett, majd alig néhány nap múlva be is fejezett éhség- és ivássztrájkjáról, az általa (is) követelt előrehozott választásokról és a nép jelenlegi súlyos anyagi helyzetéről volt szó.
Az már természetesnek tekinthető (hiszen politikusról van szó), hogy nem hajlandó bevallani, mekkora baklövést követett el, pártjának pedig öngólt rúgott ezzel a tessék-lássék önmegtartóztatással. A vele kapcsolatban nyilatkozók véleménye a „céltalan”-tól a „bohózat”-ig terjedő skálán mozgott. Azt pedig senki sem vitatta, hogy az egész akció egy rosszul koreografált politikai poénvadászatnak tekinthető, várhatóan nem kevés párthívet egy másik politikai táborba riaszt.
Ez eddig nagyjából rendben van, s az estleges népszerűségcsökkenést majd a párton belül megvitatják. Nyilatkozatának egyes részeivel azonban senki sem foglalkozott.
„…Szerbia nagyobb része, amelyet én vezetek…” – hangsúlyozta. Nos, tudomásom szerint a felmérések alapján eddig egyetlen alkalommal sem érte el a Szerb Haladó Párt a kritikus 50 százalékot. Hol van tehát a többség? Esetleg azokat is saját szavazótáborához számítja, akik még nem tudják, hogy majd kire fogják leadni voksukat? Ilyen alapon bármelyik politikai tömörülés magának vallhatná az ingadozókat.
„Éhezésem alkalom volt arra, hogy azonosuljak Szerbia népével, amely ma szenved, a szomjúsággal növelt kínjaimmal pedig a velük való szolidaritásomat fejeztem ki, hogy megmutassam, megértem őket és átérzem fájdalmukat. A szemükbe nézhetek és azt mondhatom, hogy az a kormány, amelyet az SZHP alakít, napi 24 órát fog dolgozni azért, hogy senki se legyen éhes, mert most már tudom, hogy az milyen érzés”.
Forgassuk egy kicsit vissza a közelmúlt történelmének kerekét. Vegyük számba, hogy Milošević kormánya mit tett népe érdekében. Gátlástananul kirabolta, s a Szerb Radikális Párt (Nikolić eredeti pártja) ebben tettestárs volt. Az, hogy hány milliárd dollár került külföldi bankokba, s csak az isten tudja, kiknek a folyószámlájára, legtöbbet talán Mihalj Kertes, a vámigazgatóság akkori vezetője tudna mondani. Az újabb kori világtörténelem ezüstérmes inflációs rátája sem a köznép jólétét szolgálta. Akkor Nikolić aligha tudta mi az éhség, pedig térségünkben akadt belőle bőven. És nem azonosult hőn szeretett népével.
Közbevetőleg, s a fentiek bizonyos mértékű alátámasztására azt is el kell mondani, hogy már a jelenlegi rezsimben az egyik sajtóorgánum felkért harminc politikust, hogy egy hónapig ők és családjuk osszák be a szerbiai átlagkeresetet. Mivel mindannyian önként vállalták az átlagember sorsával való megmérettetést, az eredmény sem volt titok. Közülük csak egy képviselőnőnek sikerült jó háziasszony módjára gazdálkodni. Aleksandar Vučić, Nikolić helyettese tizennyolc nap után feladta, s a „miért?“ kérdésre a következőt válaszolta: „Ez nem embernek való élet!“ Másszóval ez azt is jelentheti, hogy akit rossz sorsa erre az életszínvonalra kényszerített, az nem ember (?).
És lényegében ezekről az emberekről a pártelnök azt nyilatkozta, hogy „...Szerbia tönkretett gazdaságának az áldozatai“.
Stimmel!
De ki is tette tönkre ezt a gazdaságot? Az okokat keresve „minden út Rómába vezet“, vagyis újból és újból kénytelenek vagyunk visszakanyarodni a kilencvenes évek első feléhez, a vörös-fekete koalíció uralkodásának idejéhez.
Ma már csak kevesen emlékeznek arra az időre, amikor Ante Marković volt a miniszterelnök. Jugoszlávia devizatartaléka több mint 11 milliár dollárt tett ki, s egy Magyar Szóban dolgozó újságíró fizetése elérte (sőt, meg is haladta) a kétezer márkát. Másfél év múlva, pontosabban 1994 áprilisában a havi bér már csak 62 márkát tett ki. Ezeket az adatokat az alulírott bármikor jogilag és gazdaságilag érvényes dokumentumokkal tudja bizonyítani.
Mint említettem, sok mindenre nem emlékszik a nép, s Nikolić is a feledékenység jótékony hatására számít.
Így könnyű a mai kor farizeusának szerepében tetszelegni. Csak legyen aki elhiszi a populista demagógiáját.
