Lassan négy éve gyalogolnak a békéért, a testvériségért. Több mint 18 ezer kilométer van mögöttük, a kitűzött út csaknem felét megtették már. A palicsi Ivanics fivérek, Ferenc és István azonban erejük végére jutottak, testileg-lelkileg megviseltek. Legalábbis egyik videóbejegyzésükben arról beszélnek, hogy ha nem kapnak anyagi támogatást, nem tudják folytatni útjukat.
Ferenc és István az elmúlt hónapokban Dél-Amerika országaiban gyalogoltak. A utolsó szakasz azonban felemésztette erejüket, megfelelő felszerelés hiányában pokoli utat tettek meg Kolumbia hegyei közt Pastóig, az ecuadori határig. Ahogy Ferenc mondta, az út során újabb öt-tíz kilót fogytak, cipőjük elkopott, sátruk, hálózsákjuk, táskájuk tönkrement, sebek borítják a testüket, megfelelő élelem híján legyengültek, lefogytak, Ferencnek több foga is kitört. István arról mesél, hogy egy-egy nap végén fáj minden csontjuk lefekvéskor, mert már nincs is rajtuk izom és a csontjaikon fekszenek. Banánon és rizsen élnek, csoda, hogy a táskát elbírják. Ekkor jutottak el odáig, hogy át kell gondolniuk kalandjukat.
– Próbáltuk megoldani egyfajta koldulással, éttermekben, magánemberektől kérni segítséget, nem pénzt, hanem kaját, de sokszor szendvicset kaptunk, kis tálkán valamit, nesztek, ez jár a koldusoknak. De nem lehet ilyen adagokkal napi huszonöt-harminc kilométert gyalogolni. Megalázó ez az egész. Én belefáradtam, hogy mindig, mikor gondban vagyunk, szólunk valamelyik szövetségnek, polgármesternek, akárkinek, aztán hónapokba telik, mire megérkezik az a pénz, amiből hirtelen rendbe tesszük magunkat úgy-ahogy, és a következő napokban újra jön a leépülés – mondta a videón Ferenc. – Nekem optimistább gondolataim voltak, ami ezt az egészet illeti. Arra gondoltam, hogy előbb-utóbb valakik azt mondják, ezek tökös gyerekek, testvérek, három és fél éve már tapossák, de ideológia jobbra vagy balra, már maga a megvalósított akció nagy dolog, arra számítottam, hogy nem kell mindig könyörögni, és valaki felfogja, hogy ezeknek non-stop adni kell a pénzt. Ha valakinek érdeke, ideológiailag vagy reklám szempontjából érdekes és megfizet bennünket, akkor megyünk tovább, de ha nem, egy lépést sem teszünk – jelentette be akkor az idősebb testvér.
Peru a következő állomás, derült ki a videóból, ahol a következő kétezer kilométer kősivatagon át vezetne. Nagy a forróság, pár napi járásra van az egyik falu a másiktól. A fiúk nem mertek belevágni. Azt mondták, el kellene jutniuk például Martinique-re, ami francia terület, ott tudnának munkát találni, vagy legalább úgy koldulni, hogy a hatóság ne kössön beléjük, és ahol normálisan tudnak élni és várni, hogy esetleg valaki segít nekik továbbmenni az úton. Chiléből Ausztráliába kellene eljutniuk, de az út kettőjükre nagyjából háromezer euró, és azután is szükségük lesz pénzre, hogy élelmet, vagy szükség esetén új felszerelést vegyenek.
– Ha nem segít senki, akkor ennyi volt, mert ennek így nincs semmi értelme. Akik eddig segítettek minket, azoknak köszönjük, de ha nem jön a támogatás, akkor legyen jó példa számotokra, hogy három és fél évig kitartottunk egymás mellett, igaz, félútig sem jutottunk el ezerötszáz kilométer híján – mondta akkor Ferenc kissé csalódottan a kamerába.
Néhány héttel ezelőtt azonban újabb videó került fel az internetre, a fiúk immár Martinique-n vannak. Mint azt Ivanics Jánostól, a palicsi testvérek édesapjától megtudtuk, a fiúknak sikerült átverekedni magukat Dél-Amerikán és egy picivel közelebb kerülni a célhoz, a hazatéréshez.
– Sikerült munkát találniuk, találkoztak magyarokkal, akik segítettek nekik és most ablakokat festenek. Gyűjtik a pénzt, mert Ausztráliába csak akkor mehetnek, ha fejenként két és félezer dollár lesz náluk, meg persze valahogy az út költségeit is össze kell szedniük, úgyhogy most hónapokig Martinique-n maradnak. Arra kértek, hogy küldjem el nekik az anyakönyvi kivonatokat meg a diplomáikat. Egyikük mezőgazdász technikus, a másikuknak csak egy kicsi hiányzik, hogy meglegyen az agrármérnöki diplomája. Nem tudom, mire kell nekik, de attól félek, hogy azt tervezik, letelepszenek Ausztráliában. Persze ezt csak én gondolom, ők ilyet nem mondtak – mondja a testvérpár édesapja.
Az útlevelük jövőre jár le, de útközben valamelyik magyar nagykövetségen meg tudják majd hosszabbítani. János édesapaként állandó idegeskedésben él fiai miatt, félti őket, nehéz innen két gyermekét legyengülve látni, és immár attól is retteg, hogy Ferenc és István már nem is jön haza.
(fotó: Diós Árpád)
– Mindig ülök a számítógép előtt, keresem a híreket, videókat róluk, írok nekik, sokszor nem is válaszolnak sokáig. Mondtam is nekik, hogy gyerekek, gyertek haza, hagyjátok ti ezt az egészet, de azt írták vissza: Apu, olyan könnyen nem adjuk fel, megyünk tovább. Nagyon félek attól is, hogy ha majd eljutnak az arab országokba, mi lesz velük, ott állandóan van valami zűrzavar, zavargás. Meg is írom nekik, hogy inkább Oroszországon át jöjjenek. Azt mondják, nem akarják feladni, főleg azok után, amin keresztülmentek. De hát olyan kevés a támogatás, hetekig vannak egy helyen, gyűjtik a pénzt, dolgoznak, hogy továbbmehessenek, úgyhogy még legalább három-négy év, mire megint itthon lesznek.
A béke jegyében gyalogló testvérek egyébként a Facebook közösségi portálon is megtalálhatók. A „world-walk: 2 men, 5 continents, 6 years, 25,000 miles” csoporthoz csatlakozva lehet követni, merre járnak, mi van velük, és a képeken, videókon keresztül híreket kapni tőlük.
