Furcsa egy fizetőeszköz a szerbiai dinár. Amint megszimatolja a választások közeledését, azonnal izmosodni kezd. Minden különösebb ok nélkül, versenyszerűen javítani kezdi az árfolyamlisták számsorait, napról napra újabb és jobbnál jobb köröket fut, mintha csak meg akarna győződni róla: meg tudja-e dönteni még egyszer a korábban felállított rekordot? S ilyenkor, a választásokat megelőző években rendre sikerrel is jár. Négy évvel ezelőtt sem volt ez másként, a hiú ábránd akkor is ugyanilyen sikerrel be tudta hálózni az ország megfáradt népét. Ha másnak nem is, legalább annak örülhet a szavazópolgár, hogy száz dinárral alacsonyabb lett a kifizethetetlennek tűnő euróhoz kötött hitel havi részlete, vagy annak, hogy az euróban fizetett kötelezettségekre valamivel kevesebb dinárt kell leszámolni pénzváltónál.
A legutóbbi választások előtt azonban a szakemberek olyasmit is megfigyeltek, amire most, a csábítónál csábítóbb árfolyamok ellenére sem volt példa: a polgárok észrevehetően nagyobb iramban kezdtek akkor az uniós valuta vásárlásába, egyeseknek, lehet, még olyan abszurd elképzelései is támadtak, hogy félretesznek egy kis pénzt… Aztán amikor lezajlott a szavazás, s szétpukkant a hónapokig mesterségesen hizlalt szappanbuborék-árfolyam, mindenki szépen eladta azt, amihez mosolyogva hozzájutott olcsóbban, a dinár ugyanis megint csak a lejtőn lefelé folytatta az útját.
Ezúttal, úgy tűnik, nem hagyja magát egykönnyen átverni az egyre bölcsebb szavazó. Arra gondol, minek kétszer elmenni a pénzváltóba, amikor lehet „egyszer se” is. Amit ma félretesz, a csillagászati magaslatokat súroló szerbiai bérek ismeretében, úgyis hamarosan elő kell majd újra szednie.
Van ezzel az árfolyam-erősödéssel, ugyanis, az átlagember szempontjából legalábbis, egy bizonyos gond, történetesen az, hogy a dinár gyengülésekor elmulaszthatatlanul felfelé ívelő árak most, annak erősödésekor, nem kezdtek szabadeséshez hasonlítható zuhanásba, egyes árak pedig már olyan rakoncátlannak bizonyultak, hogy a betonerős hazai valuta ellenére is, fittyet hányva arra, inkább a magasba szökkenni támadt kedvük. Ezek a rakoncátlan árak, drámai fordulatként, éppen a legfontosabb fogyasztási cikkeket érintik, hogy minél hatékonyabban megmutassák erejüket. Elég csupán az üzemanyagra, vagy a villanyáramra gondolni, s máris világossá válhat a naiv szemlélő előtt is, mennyire számít fontosnak az árak alakulását tekintve a pozitív előjelű árfolyamváltozás.
Kérdezhetnék nemzeti banki körökben: most már a monéta erősödése sem jó? S mivel tudják, hogy az ilyen módon felfújt erősödés egyértelműen nem jó, a kérdezés helyett a megelőző védekezés mellett döntöttek. A bankkormányzó biztosított mindenkit arról, hogy más országok valutái is erősödtek, nem a mi dinárunk az egyedüli, meg aztán az árfolyam nem kizárólag az árukivitel révén az országba érkező devizának köszönhető, hanem annak a tömérdek pénznek is, melyet külföldre szakadt egykori szerbiaiak küldenek segítségként az itthoniaknak, egyéb dotációk, valamint közvetlen befektetések is emelik a dinár értékét. Magyarázat arra is van, hogy mindennek ellenére mégis növekszik az infláció, a bankkormányzó egyértelműen fogalmazott: az állami hatáskörbe tartozó árakra a monetáris politika nem hat ki. Javulást mégis vár, csak azt felejtette el megindokolni, hogy pontosan hogyan érik el majd azt, ha a pénzpolitikát vezető egyik-másik hatalom munkája egymásra, sajnálatos módon, nem hat ki…
Az is világos, hogy az erősebb dinár a gazdasági helyzetnek sem kedvez. Főleg hosszútávon nem. Az üzletemberek most megpróbálják kinyerészkedni azt, amit lehet, s a közgazdászok szerint, amint szétpukkan a buborék, tovább is állnak, s haszonra, új munkahelyekre aligha számíthatunk az efféle üzleti lépések révén. Ez viszont csak keveseket fog majd megrázni: régen leszokott már a pukkanásra váró szavazó a haszonról meg a munkahelyekről is.
