A hétvégén Varsóban tanácskoztak Európa központi és délkeleti országainak vezetői. Hogy miről tárgyalnak, jóformán semmi sem szivárgott ki. A hazai és a nemzetközi sajtó azonban így is talált témát a dolog nagydobra veréséhez. Már magában véve az a tény, hogy Barack Obama amerikai elnök lesz az összejövetel díszvendége, elég ok a csúcstalálkozó címoldalon való szellőztetésére. Az pedig, hogy Boris Tadi ć , Szerbia első embere bojkottálja az összejövetelt, eléggé egyértelmű, számunkra egyáltalán nem kedvező visszhangot váltott ki.
A szerbiai elnök távolmaradásának oka, hogy a szervező lengyelek Koszovó elnök asszonyát független állam képviselőjeként fogadják, ami Belgrád számára – természetesen – elfogadhatatlan. Ismeretes, hogy Szerbia nem ismeri el Koszovót, mint önálló országot, s ennél fogva Tadić immár harmadszor marad itthon. Tavaly márciusban a Kranj mellett Brdóban tartották a balkáni országok csúcsértekezletét, az idén márciusban pedig az államfőnek és a miniszterelnöknek az USA által szervezett gazdasági találkozón kellett volna részt vennie, de a koszovói küldöttség jelenléte miatt távol maradtak.
A mostani, varsói összejövetel bojkottja tehát nem egyszeri eset, hanem a hivatalos állami politika kitartó folytatása.
Szép dolog az elvszerűség, de a politikában első helyen mindig is a pragmatizmus állt. Kérdés ugyanis, hogy ezzel a „majd mi megmutatjuk“-kal mit ér el Szerbia és személyesen az államelnök. Semmi jót. Főleg azért, mert így nem lesz alkalma a világ leghatalmasabb országának vezetőjével találkozni. Vele ellentétben Koszovó fő képviselője tárgyalhat Obamával és ki tudja milyen előnyre tehet szert.
Az is nagyon lényeges, hogy jó egy hónap múlva Magyarországtól Lengyelország veszi át az EU elnökségét, mi pedig – látszólag – kezünket-lábunkat törjük, hogy végre megkapjuk a tagjelölti státust. Mivel az elnöklő szava mindig nagy nyomatékkal esik latba, nem igazán lehetünk derűlátók. Fennáll ugyanis a veszélye annak, hogy a lengyelek, a politikában kifinomult módszerekkel, esetleg keresztbe tesznek nekünk és egy időre ismét ugrik a tagjelöltség.
A hazai hozzáértők is szinte kivétel nélkül rosszallóan nyilatkoztak a bojkottról. Legtöbbjük azt hangsúlyozta, hogy ideje volna Belgrádnak politikát változtatnia Koszovó ügyében. Azt ugyan egyikük sem mond(hat)ta ki, hogy az egykori déli tartomány végérvényesen elveszett és csak a hivatalos szerbiai politikai nyilatkozatokban és a belgrádi tévé időjárás-jelentéseiben tartozik Szerbiához.
Csupán Ivica Dačić miniszterelnök-helyettes mondta ki nyíltan, hogy nem elég hangoztatni, miszerint nekünk tartani kell magunkat az alkotmányhoz, valamint a különféle guzlicás összejöveteleken arról regélnünk, hogy „Koszovó Szerbia“. Szerinte ennél sokkal többre van szükség, ha meg akarjuk őrizni a valamikori tartományt.
Persze, azt már ő sem merte kimondani, hogy Koszovó elveszett (pláne az ő politikai múltjával!), de nyilatkozataiban lépten-nyomon érezteti a valós helyzetet.
Őszintén szólva, az embernek az az érzése, hogy a belügyminiszter is, akárcsak a külügyminiszter egy rá osztott szerepet játszik. Az utóbbi a diplomatikusnak egyáltalán nem nevezhető kirohanásaival eddig is sokat ártott Szerbia érdekeinek, az előbbi viszont a „jó rendőr“ szerepében tetszeleg. Ő az, aki kimondja az igazságot, s ezzel mintegy szondázza a közvéleményt. De ez is jobb, mint a merev elutasítás, hiszen a jövőben minden bizonnyal lesznek még különféle összejöveteleket szervező országok, akik – Lengyelország példájára – elismerték Koszovó függetlenségét, s ennélfogva államként hívják meg őket. Ha ez megtörténik, sehova sem megyünk el? Kinek lesz ez jó? Nekünk biztosan nem, viszont a koszovói politikusok újabb támogatókat, esetleg barátokat szereznek a mi rovásunkra.
Mi pedig, a nemzeti önfejűség bódulatában, magunk alatt vágjuk az ágat.
