Egyre több jelből lehet arra következtetni, hogy már csaknem teljesen kifújta magát a nagy szerb nacionalista eufória. A Ratko Mladić letartóztatása kapcsán a Szerb Radikális Párt által szervezett tüntetésen megjelent ugyan 8–10 ezer ember, akik az alkalomnak megfelelően ordítoztak, de az egész „eseménynek” csupán a rendőrségi nyilvántartásban maradt nyoma, hiszen egy századnyi rendbontót őrizetbe vettek a biztonságiak. Igaz, ezt jó előre hangsúlyozták, vagyis kiemelték, hogy nem tűrnek el semmiféle „keménykedést”. A szervezők pedig váltig hangoztatták, hogy képesek ellenőrzésük alatt tartani a tömeget. Amikor ez nem sikerült, igyekeztek holmiféle provokátorokra rákenni az egész balhét.
Azóta a mérvadó tömegtájékoztatási eszközökben egy nyúlfarknyi hírt sem lehetett látni arról, hogy mi lesz a SZRP következő lépése.
Adja Isten, hogy igazam legyen: semmi. Hiszen azóta az Alkotmánybíróság betiltotta a Nemzeti Arcvonal (Nacionalni stroj) nevű újfasiszta szervezetet, és a taláros testület előtt van az ügyészségnek az Obraz és az 1389 Szerb Nemzeti Mozgalom nevű hasonszőrű tömörülések betiltására vonatkozó beterjesztése. Nem kell politikailag nagyon bennfentesnek lennünk ahhoz, hogy leszögezhessük: az utóbbi két szervezet is hasonló sorsra jut.
Az ügy kapcsán megszólaltatott szakértők, egyetemi tanárok és politikai elemzők egybehangzóan jóváhagyólag értékelik az Alkotmánybíróság döntését. Mi több, a belügyminiszter annak a meggyőződésének adott hangot, hogy ezt már jóval korábban meg kellett volna tenni, s akkor az ítéletnek hatásosabb foganatja lett volna.
Nos, ezen a ponton érdemes egy kicsit elidőzni. Felmerül ugyanis a kérdés, hogy mit tett a Belügyminisztérium az elmúlt jó néhány évben a szélsőségesek megfékezése terén. Jószerivel semmit. A nemzetiségeket gyalázó és fenyegető falfirkák esetében helyszínelt, kvázi nyomozott, olykor – de csak az utóbbi időben – elkapott egy-két elkövetőt. Hogy ezeknek mi lett a sorsa, senki sem tudja. Mert a tömegtájékoztatási eszközökben nem láttunk jogerős bírósági ítéletről szóló tudósítást.
Az sem hallgatható el, hogy a Vajdasági Szociáldemokrata Liga már évekkel ezelőtt, szinte a fenti három neonáci szervezet megjelenésekor, követelte azok betiltását. És nemcsak azokét, hanem a Szerb Radikális Pártét is. Az utóbbi még várat magára, annak ellenére, hogy igen széles körben ismeretes a négyéves háborúban betöltött dicstelen szerepe. Szinte költői kérdésként vethető fel, hogy esetleg a Nemzeti Arcvonal, az Obraz és az 1389 után ők következnének?
Az inkriminált, sehol be nem jegyzett szervezet működését a jövőben – legalábbis a szakemberek szerint – a rendőrségnek kötelessége lesz megakadályozni. Lett légyen szó röplapok terjesztéséről, meetingek szervezéséről, vagy honlap indításáról. Az erre vonatkozó elhatározás, legalábbis Ivica Dačić belügyminiszter szavaiból leszűrve, adva van. Már csak az a kérdés, hogy lesz-e belőle valami. S ha igen, nem történik-e meg, hogy a túlzott nekibuzdulás olyan aprócska, még a politikai élet peremén sem levő szervezkedésekre is kiterjed, amelyekről eddig nem is hallottunk. Ha igen, akkor igaza lesz az egyik nyilatkozó hozzáértőnek, miszerint az ő üldözésükkel jóval nagyobb reklámot csap a rendőrség, mint amennyit az a néhány szélsőséges megérdemel.
Mindent összevetve azonban akár arra a következtetésre is juthatunk, hogy Szerbiában (is) megkezdődött a múlt bódulatából való eszmélés, és nemcsak az eddig sokszor demagóg szólamokat pufogtató politikusok, hanem a nép fejéből is kipattant a valóságérzet szikrája.
