A demokratikus hatalomváltást követően, homályosan ugyan, de emlékszem, voltak olyan felvetések, halk, mégis megfontolandó elképzelések, melyek a nyugdíjrendszer teljes átvilágítását szerették volna kieszközölni, különös tekintettel a nyugdíjra való jogosultságra. Olyasvalamiben gondolkodott egy-két újonnan hatalomra került politikus, hogy nem ártana egytől-egyig alaposan átfésülni a kilencvenes évek nyugdíj-jóváhagyásait, s megállapítani, hányan kaptak idő előtt, ok nélkül ilyen állami „életműdíjat” pénzért vagy egyszerű ismeretség révén. Az elképzelésnek volt valóságalapja: az emberek többsége tudott legalább egy olyan személyt, aki megkérdőjelezhető módon kapott rokkantsági nyugdíjat, csak tudnia kellett, hol, kihez, meg mennyivel kellett fordulnia. Ezek a politikusok bizonyára tudták, hogy a gazdasági tevékenységek, folyamatok beindulását követően, egy reális rendszer megalapozása után nehéz lesz majd tartani az ilyen nyugdíjrendszerrel az egyensúlyt. Tovább is mehetünk: tudták azt a többiek is…
Aztán ezek a csendes felvetések még inkább elhalkultak, s csak néha-néha lehetett hallani hasonlókat. Most, 2011-ben ott tartunk, hogy a korrupcióellenes ügynökség megint javasolta a rokkantsági nyugdíjaztatás rendszerének felülvizsgálását, mert kissé hihetetlennek találja, hogy az elmúlt öt évben csak öt esetben tudták elítélni az efféle visszaéléseket.
Mindez, kétségkívül, csak az egyik kulcskérdése a hazai nyugdíjalap túlterheltségének. Ahogyan minden más termetes gondnak, úgy a hazai nyugdíjrendszer nem új keletűnek számító problémájának is van több oka. Azt, hogy hazánkban túl sok nyugdíjast tart el túl kevés foglalkoztatott, már kár említeni is, a helyzet a bírósági tárgyalásról szóló viccre hasonlít, amikor is mindenkinek igaza van… A nyugdíjasnak igaza van, hiszen megszenvedett azért a nyugdíjért, amit havonta kétszer kedvetlenül folyósít számára a gondok megoldásába beleunt állam, a foglalkoztatottaknak meg azért van igazuk, mert történetesen bérükből különítik el a nyugdíjbiztosítási illetéket. Sőt, annak is igaza van, aki azt mondja: másképp, egyelőre, mindez nem is működhetne.
Ha egy pillantást vetünk arra, kik és miből tartják el a nyugdíjasokat, talán közelebb kerülünk a lényeghez. A legutóbbi, immár európai mércék szerint megpakolt fogyasztói kosár több mint 55 ezer dinárba került, míg az átlagkereset ennél „csekély” húszezer dinárral volt alacsonyabb. Persze, szép számban találhatók az országban olyan községek is, melyekben a harmincezres határt esze ágában sincs megközelíteni az átlagbérnek. Mindehhez megfelelő kommentárt fűzött tegnap az egyik fogyasztóvédelmi szervezet vezetője: még az átlagbér sem számít semmilyen keresetnek sem, az is jóformán csak szociális segély, hiszen – mint azt a mellékelt adatok tükrözik – még a megélhetést sem tudja szavatolni. Nos, ezekből a bérekből különítik el a nyugdíjalapba járó részt, s amikor ez megtörténik, még hiányzik a pénznek majdnem a fele! Ennek biztosítása már az államkassza feladata.
Pedig a gazdasági válság elmúlt. Állítólag. Mindenesetre a világ egy részében elmúlt, de Szerbiából, onnan, ahol az elején meg sem akart jelenni, kissé nehézkesebb a kivonulás is. Egyes becslések szerint 2008 derekától a tavalyi év derekáig mintegy 440 ezer foglalkoztatott maradt állás nélkül. Éppen ennyi 20 és 64 év közötti személyt tervez új foglalkoztatási stratégiájával munkába állíttatni a kormány. A gond csak az, hogy 2020-ig. Ha tehát minden jól megy, az előttünk álló évtized visszaadja a munkát azoknak, akik azt nemrégiben, röpke két év alatt, elveszítették, és ezzel majdnem elérjük az Európai Unió foglalkoztatási szintjét. Meg kell hagyni, nem túl derűlátó adatok ezek a nyugdíjrendszer helyzetének alakulását illetően sem.
Körülbelül ilyen körülmények között jutottunk el odáig, hogy a nyugdíjbiztosító alap szép lassan a csőd szélére sodródott. Nincs, aki eltartsa, nincs, aki megmentené. Az államvezetés nem óhajt behatóbban foglalkozni egy átfogó nyugdíjreform gondolatával, azzal is beéri, ha a valutaalap rábólint egy-két kisebb nyugdíjemelésre, amivel egy időre el lehet hallgattatni a hőbörgő nyugdíjasokat. Arra sem kíván megoldást találni, hogy legalább azokat a pénzeket gyorsabban behajtsa, amelyeket már be kellett volna régen fizetniük a munkáltatóknak. Az áprilisi határidejű, befizetésekről szóló bizonylatok adatait szeptemberig is eltart feldolgozni, így csupán az év végén küldik ki a figyelmeztetéseket. Úgy látszik, idő mégis van bőven.
