A munkaügyi törvény szerint a munkaadónak nem lehetősége, hanem kötelessége a nyugdíjba vonuló dolgozónak kifizetni a végkielégítést, amit az előírás a köztársaság előző havi bruttó fizetés összegének háromszorosában állapít meg. Ez alól – jogilag – nincs kibúvó. Az más lapra tartozik, hogy főleg a magánvállalatok tulajdonosai igyekeznek minden fondorlatos módon, ha kell, akár az érdekelt alkalmazott zsarolásával is, „eltekinteni” a kötelezettségtől. A komolyabbnak számító cégek ugyan nem cselezgetnek, de fizetni is csak kínkeservesen szoktak. Van eset, amikor csak egy év múlva jut jogos pénzéhez a nyugállományba vonult dolgozó.
A törvény ugyan nem rendelkezik a kifizetés határidejét illetően, de egy zentai, a munkaügyi perekben sztárnak számító ügyvéd szerint a Legfelsőbb Bíróság már jó néhány évvel ezelőtt állást foglalt a kérdésben, és úgy rendelkezett, hogy a nyugdíjba vonulást követő egy hónapon belül a vállalatnak fizetnie kell.
Panaszkodnak a nyugállományba vonult vajdasági tanügyi dolgozók, hogy Belgrád őket másodrangúnak tekinti, hiszen a szerbiai tanügyesek már régen megkapták a szóban forgó járandóságukat, ők pedig, mintegy nyolcszázan, még mindig várnak és remélnek. Pedig szép összeg a háromszoros köztársasági átlag bruttó fizetés, amiből nem vonható le semmilyen adó, sem járulék. Tehát tiszta pénzt kellene kapniuk.
Több mint egy hónappal ezelőtt leálltak a munkálatok az újvidéki Európa Kollégium építésével, amelynek létrehozásában a Tartományi Nagyberuházási Alap is részt vesz, de az utóbbi időben nem tudta átutalni az ígért ősszeget, mert a köztársaság a sok milliárd dinár helyet csak morzsát juttatott neki.
A köztársasági költségvetésnek több mint negyven százalékát Vajdaság adja, de még egynegyedét sem kapja vissza, holott Belgrád igyekszik sok, kiadással is járó, feladatot a tartományra ruházni.
Olvasom az egyik hetilapban, hogy a jelenlegi kormányban egyetlen vajdasági születésű miniszter és államtitkár sincsen. Ezzel szemben csőstül vannak olyanok, akik Prizrenben, Kosovska Mitrovicán, Sinjben, vagyis – most már – külföldön születtek. A kádereket illetően nem kell nagyon vizslatni (Vajdaságban), s láthatjuk, hogy igen sok állami intézményben menekültek töltik be a vezetői posztot. Vagy derogál nekik vajdasági születésű főnök beosztottjának lenni, vagy pedig szűkebb pátriánkban, az állami mércék szerint, buta, képzetlen és tehetségtelen emberek élnek. Erre lehet következtetni abból is, hogy a búza, kukorica, cukorrépa stb. árát nem az itteniek, hanem a fővárosi főmuftik határozzák meg. Úgy látszik, a vajdasági parasztnak még annyi esze sincs, hogy tudná, mennyiért érdemes eladnia az általa megtermelt gabonát.
Jó fél évezreddel ezelőtt Kolumbusz Kristóf és társai, amikor felfedeztek egy új világrészt, vagy országot, leszúrták a kopjájukat és ellentmondást nem tűrő hangon kijelentették: „Ez itt Spanyolország (Franciaország, Belgium, Egyesült Királyság, Portugália…)!”
Hm… Ismerősen cseng a mondat? A vajdasági falfirkákon is valami hasonlót olvashatunk.
A gyarmatosítók sem a bennszülöttek közül választottak alkirályt, hanem odavezényelték a saját emberüket, aki az anyaországtól pokolian messzire eső gyarmaton élet és halál urai voltak. Legfőbb feladatuk az arany és az arany árában mért fűszerek minél nagyobb mennyiségben való elszállításának, vagy mondjuk ki: a rablógazdálkodás megszervezése volt. A borsért, kókuszért, fahéjért érkező hajók olykor hoztak némi csecsebecsét, s azt szétosztották az őslakosok között, rosszabbik esetben ezért is fűszert és aranyat követeltek.
Vajdaságban nincs arany és fűszer, de van búza, kukorica, szója, napraforgó. Amit innen az ügyes felvásárlók elvisznek, majd néhány hónap múlva, liszt formájában, két és félszeres áron visszaszállítanak.
Akárcsak a régi gyarmatosítók.
