(Fotó: Diósi Árpád)
– Szilvi, kellene csinálni egy musicalversenyt! – ezt a mondatot hangoztatta többször is Kerényi Miklós Gábor, a Budapesti Operettszínház igazgatója Lévay Szilveszter szabadkai születésű, világhírű zeneszerzőnek. És Lévay egyszer csak azt mondta: Igen, csináljuk meg! És megcsinálták.
Méghozzá nem is akárhogy! Világraszólóan. Szó szerint. A Budapesti Operettszínházból indult kezdeményezésnek az operettszínház, a szabadkai Népszínház Magyar Társulata, a szabadkai Népkör MMK és Szabadka város szervezésében egy magas színvonalú döntő és gálaműsor lett a vége, maradandó élményt nyújtó produkciókkal. Miután nyolc ország kilenc városában lezajlottak az elődöntők, és miután két napon át tartott a tehetséges fiatalok döntőbe jutásért folytatott küzdelme a szabadkai középdöntőkben, a múlt pénteken a palicsi Szabadtéri Színpadon ülő mintegy ezer néző ünnepelte együtt a fellépőkkel a döntő és a gálaműsor során a zenés színházat, a musicalt, amelyet ezzel a versennyel kétségkívül sikerült tovább népszerűsíteni, s talán meg is szerettetni a műfajt azokkal is, akik esetleg eddig tartózkodtak tőle. Figyelemmel kísérve a szabadkai elődöntőt, a három körben zajló középdöntőt és a végső megmérettetést, azt kell mondjam, a megszerettetés nem is volt nehéz küldetés. Hiszen olyan csodálatos hangú, a műfajhoz példaértékű alázattal és szeretettel viszonyuló, Németországból, Ausztriából, Japánból, Romániából, Szlovákiából, Magyarországról, Szerbiából érkező fiatal tehetségeket volt szerencsém látni, hallani, akik nálam például elérték, hogy napokig ne is akarjak másfajta zenét hallgatni, csak musicaldalokat. Musicaldalokat nem csak magyarul és angolul, hanem németül, szerbül, románul, japánul… Különleges élmény volt ismerős dalt hallani távol-keleti nyelven vagy éppen románul, nem érteni egyetlen szót sem, de mégis megborzongva átélni minden dallamát. Jó volt mosolyogva hallgatni a japán–magyar vagy a német–magyar duetteket is, figyelni a több nyelven felhangzó refrénből kiszűrődő ismerős szavakra. Egyáltalán, jó volt részesnek lenni egy olyan színvonalas, nemzetközi rendezvény megszületésében, amely rendezvényről Tokiótól Münchenig beszéltek, és beszélni is fognak. Hiszen a Lévay-musicalversenyből – ha minden a tervek szerint halad – hagyomány teremtődik, és Szabadka, Lévay szülővárosa háromévente otthont adhat ennek az eseménynek.
Az, hogy magas színvonalú produkciókat láthattunk, betudható volt annak is, hogy bár a versenyre való jelentkezéshez nem volt feltétel sem a színészi, sem a zenei képzettség, mégis legtöbben olyanok jelentkeztek, akik képzettek ilyen téren, akik tanultak, tanulnak énekelni, akiknek nem idegen a színpad, az éneklés, s sokuknak egészen konkrétan a musical világa sem. Így történhetett meg, hogy – bár a szervezők sokszor hangoztatták, hogy a musicalműfaj, a zenés színház népszerűsítése mellett a verseny egyik fontos célja a fiatal tehetségek felfedezése – a versenyzők között már felfedezettekre is bukkanhattunk. Voltak köztük már elismert énekesek, színészek, volt, aki úgy mérettette most meg magát, hogy már több könnyűzenei szólólemezzel is büszkélkedhet, többen pedig egyik-másik színház színészei, sőt, akadtak olyanok a versenyzők között, akik éppen a versenyt szervező Budapesti Operettszínház társulatának ifjú művészei, illetve a Budapesti Operettszínház Pesti Broadway Stúdiójának növendékei – igen sikeresen szerepeltek, ők nyerték el a kategóriadíjakat –, de részt vett a megmérettetésben a verseny ötletgazdájának, egyik szervezőjének a fia is, aki szintén az operettszínház tagja. És erre most hadd reagáljak. Nem hagyhatom ugyanis szó nélkül, hogy ez utóbbi dolog bizony visszás érzéseket keltett többekben, igen, köztük bennem is, még ha a színpadra termettsége és énektudása vitathatatlan is. Mert miért is ne bizonyíthatná tehetségét? Hiszen a versenykiírásban nem volt semmiféle megkötés arra vonatkozóan, hogy nem vehet részt rajta olyan személy, aki rokoni, baráti vagy munkatársi szálakkal fűződik a szervezők bármelyikéhez is, és részt vehettek mind már befutott művészek, mind kezdők. A verseny szabályai szerint tehát teljesen jogosan jelentkezhettek a versenyre és kápráztathattak el minket a már a Budapesti Operettszínházhoz szerződöttek is, mint ahogyan a versenyt kitaláló és szervező színházigazgató fia is. Mondom, a verseny szabályainak értelmében semmi kivetni való nincs ebben. Hogy ez mennyire etikus, az már más kérdés. Én a magam részéről biztosan nem jelentkeznék olyan versenyre, amelynek az apám az ötletgazdája és egyik szervezője, annál az egyszerű oknál fogva, hogy ha bármiféle díjat is nyernék, én bizony rágódnék azon, hogy vajon valóban a tehetségem miatt érdemeltem ki, vagy inkább a nevemnek adták.
