„Ha már ránk csukták az ajtókat, hát kinyitottuk az ablakot a világra!, mondta nekem a napokban Siflis Zoltán rendező, amikor a palicsi filmfesztivállal kapcsolatban a kezdetekről kérdeztem. A kezdetekről, amikor mások háborút indítottak, Szabadka pedig nemzetközi filmfesztivált.
Ezt a bizonyos ablakot ugyanis 1992-ben nyitották ki, a legalkalmatlanabb pillanatok egyikében, s már az első években jelentőssé vált, hiszen kuriózumnak számított, hogy abban az időszakban a palicsi filmfesztiválon láthattak a nézők bosnyák, horvát filmeket is.
Hogy a megálmodói, megalkotói valóban hittek-e abban, hogy a válságos időkben született fesztivál évekig megmaradhat, fejlődhet, nem tudom, de az biztos, hogy bárki bárhogyan is vélekedett a palicsi filmfesztivállal kapcsolatban a 90-es évek elején, a rendezvény nőtt, erősödött, fejlődött és idén nagykorúvá vált. Hagyományt teremtett. Immár 18. alkalommal örülhetünk annak, hogy van egy ugyan nem A-kategóriás, de jelentős fesztiválunk, amelyen idén majdnem 100 filmet láthatunk.
A palicsi Európai Filmek Fesztiválja kezdetben Palicsi Nemzetközi Filmfesztivál volt, s akkor még az európai filmek mellett ausztrál, amerikai alkotásokat is vetítettek. Mára viszont már száz százalékban európai tartalmat kínál. Európai filmeket az európai ember problémáiról, élethelyzeteiről, életérzéseiről, dilemmáiról, örömeiről, bánatairól… S hol láthatunk ilyen alkotásokat? Hol látunk európai filmeket? Ha célirányosan nem keressük, akkor hol találkozhatunk például a skandináv országok filmjeivel? Az amerikai filmeket ontó mozikban vagy televíziókban? Ha nem ölelne körül minket a fesztiváli hangulat, egyébként mikor vennénk rá magunkat, hogy megnézzünk egy román, lengyel vagy izraeli filmet? Ezért is fontos, hogy ezek a napok az európai film napjai, s még ma is – ahogy ez a létrehozáskor is cél volt – szép számmal mutatja be a közép-európai térség filmtermésének arra érdemes alkotásait és a volt Jugoszlávia tagköztársaságainak filmjeit. Vagy azokat, amelyek megszerezhetők a producerektől. Ez egyre nehezebb feladat. A palicsi filmfesztivál ugyanis nem A-kategóriás fesztivál, s azt a filmet, amelyet nem ilyen fesztiválon mutatnak be, már nem hívják el A-kategóriás fesztiválra. Ugyanis az ilyen fesztiváloknak presztízsértékű, hogy éppen ott legyen a filmek premierje. Emiatt a palicsi filmmustrára nehezebb megszerezni az alkotásokat, de mégis minden évben sikerül olyan programot kínálni, ami ezreket csal egy hétre a vetítővászon elé. Például a palicsi Szabadtéri Színpadra, ami különleges hangulatot kölcsönöz a filmnézésnek. Egyébként a fesztivál létrehozásakor éppen az volt az egyik indok, hogy meg kell tölteni tartalommal a helyet, ki kell használni a Szabadtéri Színpad lehetőségeit. S erre a szabadtéri filmvetítés alkalmasnak bizonyult még akkor is, ha olykor elkel a kardigán, még akkor is, ha nyakunkba szemerkél az eső vagy arcunkba fújja tincseinket a szél. Mert ilyen helyen nézni ilyen, más fórumokon, mozikban, televízióban vajmi keveset látható alkotásokat, valóban egyedi élmény lehet.
Azt tehát nem tudni, hogy milyen betervezett, ám mégsem megszerzett filmek kerülnek el minket, de azt igen, hogy évről évre miből válogathatunk. És van miből válogatni. Számomra ez a fesztivál hozza el a spontán moziba vetődés időszakát az izgalommal és kíváncsisággal fűszerezett nyitottság érzésével, ami nem kényszerít arra, hogy előre nézzek utána a filmeknek, nem kényszerít arra, hogy kérdezősködjek a filmkedvelő ismerőseimnél. Olyan érzés kerít hatalmába, hogy részese akarjak lenni ennek a filmünnepnek, szinte mindegy is, hogy mit, de akarjak minél többet látni. Minél többet, mert az összeset lehetetlen. Hiszen míg kezdetben 3-5 programrész volt, mára már ott tartunk, hogy 10 szekciója van a fesztiválnak. A kezdetektől létező versenyprogram és a mindennapi életünkben lecsapódó társadalmi, ideológiai problémákat boncolgató Párhuzamok és ütközések program filmjei mellett helyet kaptak a fiatal európai alkotók, a független filmesek, a rövidfilmeket készítők, a dokumentumfilmek, a gyermekfilmek is, miközben a fesztivál szerves részévé vált az új magyar filmek ciklusa és a Lifka Sándor-életműdíjas alkotók munkáit bemutató hommage program is. Mert igen, a fesztiválon életműdíjat is osztanak, amit legtöbbször át is vesz a díjazott. Így történt az meg, hogy az évek során a többi között olyan vendégei is lehettek Palicsnak és Szabadkának, mint Jancsó Miklós, Szabó István, Theo Angelopulosz, Goran Paskaljević, Ken Russell...
S a filmvetítések mellett ebben is áll e rendezvény jelentősége. Hogy erre a néhány napra ellátogatnak hozzánk azok a rendezők, színészek, producerek, kritikusok, akik nekünk, nézőknek alkotnak. Itt vannak köztünk, s ha jó vendéglátók leszünk, talán a „hát ez nem is annyira Balkán” érzéssel térnek haza.
