A vezető politikusok minden tette és mozdulása előtt hajbókoló poltronok minden bizonnyal kitörő örömmel vették tudomásul, hogy az angol nyílt teniszbajnokság döntőjét két szerb potentát is végigizgulta. Boris Tadić államelnököt a tévé is többször mutatta, amint felugrik helyéről és önfeledten szurkol. Jóval kevesebb, mindössze két alkalommal tűnt fel a képernyőn Vuk Jeremić külügyminiszter, s ő – a komoly politikusi pózt megőrizve – nyugodtan ült a helyén.
Ha az emberben nem munkálna az elégedetlenség kis ördöge, akár azt is mondhatná, hogy rendben van, hiszen az államelnök a királyi udvar meghívásának tett eleget, míg a miniszter a hivatásos teniszezők egyesületének elnöke, tehát oka-joga volt Londonba utazni. Az is elfogadható, hogy Đoković madridi és római fellépését sem hagyta ki, de az angol fővárosból hazafelé mit keresett Bécsben, ahol a Crvena zvezda labdarúgói az új idényre készültek? Pláne miért kellett azt nyilatkoznia, hogy „a következő idényben a Partizan nem szerezheti meg a bajnoki címet”? Semmivel sem volt taktikusabb a fővárosi fekete-fehérek alelnöke. Ő meglehetősen becsmérlően beszélt klubja örökös riválisáról.
Nem kis meglepetésre, mindkettőjüket lehűtötte a zömök belügyminiszter. Felszólította ugyanis őket, hogy „ne korbácsolják fel a szurkolói indulatokat”, mert később a vezetése alatt álló rendőrség lesz kénytelen „oltani a tüzet”.
Ha az ember kissé eltöpreng a politikusoknak a különféle sportágak iránt egyik napról a másikra fellobbant érdeklődésén, viszonylag gyorsan rájön, hogy szó sincs őszinte fellángolásról. Különösen ilyenkor, a választási kampányban nem. A politikusok általában tudják, hogy mit miért tesznek. Főleg amikor a saját (és nem a sportoló) karrierjéről van szó. Jót tehet ugyanis a népszerűségüknek, ha lelkes szurkolóvá vedlenek, s ez különösen vonatkozik a labdarúgásra (amihez mindenki „ért”), vagy az éppen aktuális világsztár által űzött sportágra.
Ez alól Rasim Ljajić sem kivétel. Amikor ugyanis kiderült, hogy a belgrádi BASK focicsapatának nincs anyagi lehetősége a legjobbak társaságában szerepelnie, a munkaügyi miniszter, aki nemrégen még a Partizan igazgatóbizottságának volt a tagja, de a közelmúltban átnyergelt a Novi Pazar elnöki székére, minden követ megmozgatott, hogy csapata a következő idényben a szuperligában szerepelhessen. És a napokban ezt sikerült is elérnie.
Talán mondani sem kell, hogy ezzel a húzásával maga mellé állította ellenlábasa, Ugljanin szavazótáborának egy jelentős részét.
Az sem titok, hogy a két legnagyobb belgrádi klub vezetőségében egymást érik a politikusok tisztségei. Ennek eredményeként a Crvena zvezda és a Partizan csaknem mindent megtehet, amit az érdekei megkívánnak. Sutba került a törvény, a tisztesség és a sportetika. Már az sem fontos, hogy egy nemzetközi versenyen, például birkózásban, a fővárosi klubokból összeverbuvált „válogatott” milyen eredményt ér el. Fontos, hogy partizanos, vagy zvezdás, de semmiképpen sem a nagybecskereki Proleter, vagy esetleg a Zenta tagja legyen.
Pedig politikusaink jobban tennék, ha azzal foglalkoznának, s elismerésre méltó eredményeket is felmutatnának abban az ágazatban, amellyel megbízták őket. Akkor ugyanis reményünk lenne a gazdaság fellendülésére, a munkanélküliség csökkenésére (és nem a növekedésére, amint az utóbbi hónapokban tapasztalható). Talán még az inflációt is meg lennének képesek fékezni és az életszínvonalunk is javulna egy kicsit.
Nekik azonban fontosabb az olcsó népszerűség hajszolása, s erre legjobb a sport. Ezzel ugyanis talán sikerül palástolniuk sikertelenségüket, esetleg hozzá nem értésüket.
Mert hát az egyik római császár is azt vallotta:
Cirkuszt és kenyeret a népnek.
