Még meg sem száradt a tinta a művelődési és tájékoztatási minisztérium által kidolgozott és a polgárok elektronikus kommunikációjának ellenőrzésére vonatkozó szabályzaton, az adatvédelmi biztos és a két újságíró-szervezet is felhördült. Értékelésük szerint ugyanis a szóban forgó dokumentum, amennyiben a képviselőház elfogadja, gyakorlatilag sutba vágja az alkotmánynak a magánlevelezések kötelező titkosságára vonatkozó rendelkezését.
Arról van szó ugyanis, hogy a javasolt szabályzat értelmében, és az ország biztonsága érdekében a polgári és katonai titkosszolgálat bírósági engedély nélkül figyelemmel kísérheti az emberek e-mailjeit, SMS-eit és bármikor lehallgathatja a telefonbeszélgetéseiket. Gyakorlatilag tehát saját kénye-kedve szerint ellenőrizhet bárkit, bárhol és bármikor.
Csak közbevetőleg tesszük szóvá, hogy huszonkét évvel ezelőtt egyik keleti szomszédunknál már volt példa arra, hogy az emberek a saját lakásukban sem mertek „főbenjáró” (értsd: politikailag érzékeny) témákról beszélgetni, mert a telefonkészülékükbe gyárilag beépíttették (Ceausescu) a poloskát. Hogy mi lett ennek a rezsimnek a vége, tudjuk.
Alapjában véve a titkos lehallgatásokra szükség van, amennyiben fékezni akarjuk a bűnözés terjedését, s az állam biztonságára nézve veszélyes polgárokat kell szemmel tartani. Persze, már az is vita tárgyát képezheti, hogy ki a „veszélyes”. Arról nem is szólva, hogy az elmúlt tizenhat év alatt ugyanezek a titkosszolgálatok „mindent megtettek” a hágai bíróság által körözött személyek kézre kerítése érdekében, s csak akkor bukkantak a nyomukra, amikor „fentről” erre engedélyt kaptak. Talán sosem tudjuk meg, hogy a belügyminisztériumhoz tartozó Biztonsági-tájékoztatási Ügynökség és a katonai hírszerzés, valamint a kémelhárítás valóban semmit sem tudott Mladić, Hadžić és a többi hollétéről, vagy tartózkodási helyüket államtitokként őrizték?
Vajon miért nem volt eddig sürgős megalkotni, elfogadni és alkalmazni a szóban forgó szabályzatot, amely lehetőséget nyújt még a kommunikáció indítási helyének a bemérésére és megfigyelésére is. Hiszen ebben az esetben bírói végzés nélkül szimatolhattak volna az ország számára oly sokat ártó személyek után.
Arról sem hallani semmit, hogy kinek a fejéből pattant ki az ötlet. Mert ha ezt tudnánk, akkor arra is rájönnénk, hogy esetleg kik lehetnek azok a személyek, akiket szem előtt kell tartani.
Az ilyesmi nem számít újdonságnak a politikában. Még a demokráciájáról híres Amerikai Egyesült Államokban is volt rá példa, amikor az elnökválasztási kampányban a republikánusok lehallgatták a demokrata ellenzéket. Igaz, a Watergate-botrányba Nixon elnök bele is bukott.
Nos, nálunk aligha valószínű, hogy ez valakinek a miniszteri székébe fog kerülni, hiszen akik ma hatalmon vannak, holnap ellenzékben találhatják magukat, és fordítva. Mindkét oldalnak tehát érdeke, hogy minél többet tudjon meg rólunk, szavazópolgárokról, mert szükség esetén jól fel lehet használni a szerzett titkainkat, és azok orrunk előtt való lobogtatásával esetleg „rábeszélnek” bennünket a szavazólistán levő megfelelő sorszám bekarikázására.
Hogy ez zsarolás? Persze, hogy az. De ki törődik vele?
Annak idején Kopeczky László neves humoristánk fején találta a szöget, amikor azt találta leírni, hogy „a cél eszközösíti a szenteket”.
Vigyázat tehát, lehet, hogy a poloskák már útra keltek.
