A világ számos hangversenytermében lépett már fel Székely István Valamikor, a kilencvenes évek első felében a napi munka és gondok után fáradtan, elcsigázva, fejfájósan ültem be a szabadkai városháza dísztermébe a középfokú zenede egyik diákjának, Székely Istvánnak a koncertjére. Tanára, Molcer Mátyás hívta fel a figyelmünket kiemelkedően tehetséges növendékére. Az elsős középiskolás fiatalember zongorajátéka lenyűgözött, a fáradtságom egy pillanat alatt megszűnt. Nyilvánvaló volt, hogy kirobbanó tehetségről van szó. Azóta Székely István egyetlen szabadkai hangversenyéről sem hiányoztam. Már hosszú évek óta Spanyolországban él családjával, onnan utazik koncertjeire. Legutóbb 2009 tavaszán lépett fel Vajdaságban.
Életrajzi adatai dióhéjban: Székely István zongoraművész Zomborban született. Édesapja, Székely András újságíró, édesanyja, Vasagyi Mária író, műfordító, néprajzkutató. Szülővárosában, valamint Szabadkán, Kecskeméten, Brüsszelben és Jeruzsálemben végezte zenei tanulmányait. Legalább négy világrészen hangversenyezett már. Jelenleg Spanyolországban él feleségével, Völgyi Katalin magánénekessel. Egy kislányuk van, Miriam.
Mesterkurzus Kolumbiában
Élete úgy alakult, hogy több helyen, több országban élt már. Mi ennek az életmódnak a varázsa, melyik ország lakói, légköre a legkedvesebb számára? – Ennek az életmódnak van pozitív és negatív oldala. Az egyik nagy pozitívuma a nyelvtanulás: az ember akarva-akaratlanul megtanulja a nyelveket, és sok barátot, valamint kapcsolatot szerez. Negatív oldala pedig az, hogy sokszor ezek a barátságok sajnos megszakadnak, amikor az ember új országba költözik. Egy ideig sikerül fenntartani a kapcsolatot. Persze sok olyan barátra találtam, akivel – ha nem is látjuk egymást akár évekig – amikor találkozunk, ugyanott folytatódik a barátság. Szóval szerintem nincs különösebb varázsa, az én esetemben és az otthoni barátaim esetében sajnos a kilátástalanság és a háború vezetett ahhoz, hogy külföldön próbáljunk szerencsét. Tizenhét éves voltam, amikor elhagytam az országot, azóta mindennap haza szeretnék menni, de ez sajnos lehetetlen: az én életmódom otthon nem lenne túl praktikus. A régi időket sem tudom visszahozni, hisz szinte az összes iskolatársam, barátom külföldön él. Épp valamelyik nap beszélgettem egy közeli barátommal erről, és arra a megállapításra jutottunk, hogy nekünk valamilyen szinten ajándék az, hogy ennyire meg tudjuk becsülni azt, amikor mindenki otthon van egy decemberi vagy augusztusi időszakban. Ha egyfolytában otthon lennénk, valószínűleg nem tudnánk értékelni és megszoknánk, teljesen normális lenne. Persze azt is megállapítottuk, hogy mi inkább az utóbbit szeretnénk. Talán ez a varázsa, legalábbis számomra: mindig hazavágyni.
Szabadkán, a városházán
Nem fárasztó, hogy ennyit költözik az ember? – Igen, mint említettem, az embert sok mindent felad, amikor ilyen lépésre szánja el magát. Az évek alatt kialakul egy kapcsolatrendszer, általában egy szoros baráti kör, és ezt nagyon nehéz feladni, főleg a baráti kört. Megmondom őszintén: amikor kijöttünk Spanyolországba, teljesen a nulláról kezdtük. Egyetlenegy embert ismertünk. Nagyon hosszú és fárasztó utat kellett megtenni, hogy elérjük azt a szintet, ahogyan ma élünk. Ez a fárasztó az egészben. Megfogadtam magamnak, hogy nulláról – hacsak tehetem – nem indulok még egyszer, ha megyek valahova, akkor csak biztosra megyek.
Liszt: Haláltánc (Szabadka 2009)
Amikor a skandináv országokban vagy Dél-Amerikában hangversenyezik, felfedezi, élvezi- e a várost, amelyben fellép? – Ez változó. Volt olyan koncertem egy Barcelona melletti helységben, ahol csak a vasútállomást, a koncerttermet és a barátaim házát láttam, onnan másnap, szinte az első vonattal indultam haza. Madridban is megtörtént hasonló, az utazást is beleszámítva 12–14 órát tartott az egész, pedig ötszáz kilométerre van tőlünk, és ebben egy hangverseny is benne volt. Dél-amerikai utam volt az egyik kedvencem, ott sokáig voltam, megismerhettem a végtelen vendégszeretetet, és egy teljesen abszurd környezetet is láttam. Észak-amerikai utamon találkoztam az ottani ismerőseimmel, akikkel a mai napig – a távolság ellenére – tartom a kapcsolatot.
Hangverseny előtti próba Murciában (Spanyolország), a koncertet élőben vették CD-re
Hogyan éli meg egy-egy koncertje helyszínén az ottani embereket, a miénktől eltérő szokásokat, életmódot, temperamentumot, amelyekbe belekóstol? – Ezek olyan élmények és tapasztalatok, amelyek kincset érnek: utazással az ember rengeteget lát és tanul. Én sajnos nem gondtalan turista voltam és vagyok, hanem dolgozni megyek, koncertezni. Kolumbiában például nagyon féltem a pókoktól. Volt is egy ,,élményem” egy pókkal: az egyik hangverseny előtt bementem a mosdóba, hogy megmossam az arcomat. Amikor lenéztem, egy jó nagy pók bámult rám, a mellkasomtól kb. 10 centire, már ágaskodott: ha nem veszem észre, lett volna társam az egész koncert alatt. Csak azt tudom, hogy nagy pók volt, és többet nem is szeretnék róla tudni... Az is érdekes, amikor a szálloda előtti fán egy iguána pihen, hiszen ilyent nem lát az ember Európában. Furcsa az is, amikor sült hangyával kínálják a vendéget, mondván, hogy ősi indián recept. (Visszagondolva milyen érdekes, hogy például egy ilyen helyen hatalmas összegeket fordítanak egy nemzetközi zongorafesztiválra, ahova a világ összes tájáról hívnak művészeket!). Szóval vannak meglepetések, teljesen szokatlan hagyományokkal is találkozik az ember. Ezt utána megpróbálja feldolgozni és egy-egy szép emlék lesz belőle.
Nővérével, Székely Beátával 4-5 évesen
Spanyolország milyen a mindennapi élet szempontjából két művésznek és egy kisgyermekes családnak? – Spanyolország lehet nagyon szép ország, ugyanakkor lehet nagyon terhes, elmaradt, zárt is. Mi megismertük mindkét arcát, és azt hiszem, lassan megtanultunk alkalmazkodni mindkettőhöz. Művészként és külföldiként gyorsan megkedvelik az embert, a magyar zenészeknek itt nagyon jó hírük van. Egyelőre sikeresnek érzem magam a pedagógiai munkámban, hangversenyezem, sokszor feleségemmel együtt, ezeket a közös fellépéseinket is szeretik az emberek. Szabadúszó vagyok, élvezem a szabadságot, nincs főnököm, úgy osztom be az időmet, ahogy nekem a legjobban megfelel. Ennek van hátulütője is, de azt szeretném kiemelni, hogy Spanyolországban ez lehetséges, otthon, mint már említettem, nem lenne az.
Repülőn tért vissza egy kolumbiai koncertjéről, a körülötte ülők egy cikket olvastak az újság címlapján, a művész meglepődve látta, hogy ő van a képen
Hogyan látja szülőföldjét úgymond kívülről?– A szülőföldem számomra mindig érzékeny pont lesz, és soha nem mondok le róla. Nagyon sokat fejlődött az ország amióta (tizenhét éve) elkerültem onnan. Kedvenc városaim Zenta, Kanizsa, Apatin és Szabadka, ezekre a helyekre mindig nagyon szívesen megyek (természetesen bárhova, ahova meghívnak): itt mindig nagy érdeklődést látok a művészet iránt, már nagyon várom, hogy novemberben ismét játszhassak ezekben a helységekben. Az évek alatt kialakult egy különleges szeretet és tisztelet (eleinte gyermekes honvágy volt csak) a szülőföldem, Vajdaság iránt, ugyanis ezen a tájon rengeteg olyan értékes és tehetséges ember él, akikért más országok irigykedhetnek.
Egy hangversenyen Spanyolországban
Kecskeméten
Feleségével, Völgyi Katalinnal egy hangverseny után
