Hosszas huzavona után úgy tűnt, hogy sikerrel járnak a VMSZ parlamenti képviselői és a kormány törli a vagyon visszaszármaztatására vonatkozó törvényből a kollektív bűnösséget. Nem kis meglepetésre azonban mindössze egy éjszaka alatt tótágast állt a minisztertanács magatartása. A kormány ugyanis visszavonta a jórészt a vajdasági magyarokat mentesítő törvény javaslatát. Várható tehát, hogy – ahogyan Csehszlovákiában a Beneš-dekrétum, úgy Szerbiában is – kollektívan bűnösnek tartanak bennünket a második világháborúban való szereplésünkkel kapcsolatban. Az Belgrádot egyáltalán nem érdekli, hogy 65-70 évvel ezelőtt a vajdasági magyar férfiak éppen olyan „önkéntesen” vonultak hadba, mint két évtizede.
Ha alaposabban átgondoljuk a dolgot, nem nehéz kikövetkeztetni néhány igencsak kézenfekvő, komoly anyagi vonatkozással bíró okot. Annak idején, pontosabban 1944-ben és 1945-ben a partizánok és a szabadcsapatok bosszúból hajtották végre a bácskai vérengzéseket. Ezt követően az új hatalom államellenségnek kiáltotta ki a magyarokat s elkobozta vagyonukat.
Nos, ha most kiderülne, hogy esetleg csak néhányan működtek együtt a magyar hatalommal, rehabilitálni kellene sok ezer embert és utódaiknak vissza kellene származtatni az elrabolt javakat. A ma már öreg emberek tudják, csak sokáig beszélni sem mertek róla, hogy Vajdaság gazdagságának pillérei jórészt a magyarok, a németek és a zsidók voltak. Utódaikat tehát kártalanítani kellene, s ehhez a jelenlegi hatalomnak nem nagyon fűlik a foga, hiszen még a saját egyháza is pörlekedik vele az államosított vagyon vissza (nem) származtatása miatt.
Részben igaz lehet az az állítás, hogy Szerbiában is erősödik a Szlovákiában és Romániában tapasztalható hungarofóbia. Ezt bizonyítják a falfirkák, a garázdálkodó fiatalokkal szembeni bírósági kettős mérce, a szélsőséges nacionalisták bejelentett temerini portyázása, a városnévtáblák átfestése és a hasonló esetek. Arról nem is szólva, hogy komoly intézmény végzett felmérést a fiatalok körében és kiderült, hogy a jövő zálogainak túlnyomó többsége ki nem állja az albánokat, a cigányokat… stb.
A tisztelt ház padsoraiban helyet foglaló honatyák és honanyák történelmi ismerete, nemkülönben az emlékezete meglehetősen hézagos és szelektív. Varga László, a VMSZ köztársasági képviselője nyilatkozta: „A folyosói megnyilvánulások pedig nagyjából úgy szólnak, hogy a győztesek írják a történelmet.”
Ez így volt, így van és minden bizonnyal így is lesz. Arra azonban még a mai fiatalok is emlékeznek, hogy két évtizeddel ezelőtt Szerbia négy háborúban „nem vett részt” és mind a négyet elveszítette. S ha visszalapozunk a történelemben, láthatjuk, hogy több mint kilencven évvel ezelőtt mivel büntették a vesztest. Területelszakítással. Így maradt területének kétharmada nélkül Magyarország, a második világháború után egyből két Németország keletkezett.
Szerbia négy háborúból vesztesként került ki és örülhet, hogy csak Koszovó nélkül maradt. Az nemigen jutott eszébe az akkori belgrádi vezetésnek, hogy a NATO vajon miért az észak–dél vonalon fekvő dunai hidakat rombolta le? A pancsovai kivételével. Az embernek még most is az az érzése, hogy a nagyhatalmak „szemet vetettek” Vajdaságra és hajszálon múlott, hogy területileg mégis minden maradt a régiben.
Ez a körülmény azonban csak lazán kapcsolódik a kollektív bűnösség elvéhez. Ha pedig a törvényeket a győztesek írják, talán Belgrádban is el kellene töprengeniük azon, hogy így van ez Szlovéniában, Horvátországban, Bosznia egy bizonyos részén és Koszovóban is, ahol nem kevés szerb élt.
Nem csak Szerbiában.
