Szerbiában az utóbbi években nem múlt el egyetlen tanévkezdés sem egyetemista tüntetés nélkül. Minden jel szerint az idei tiltakozások első köre a múlt hét végén befejeződött, és e héten már a belgrádi Bölcsészettudományi Karon is zavartalanul folyik a tanítás. Azt még nem tudni, lesz-e a tiltakozásoknak egy második köre: vagyis, elfogy-e a mesterképzésre iratkozók türelme.
Hisz az alapstúdiumukat befejezőknek csak egy része tud az állami költségvetés terhére a mesterképzésen továbbtanulni, viszont a borsos tandíjat és az egyéb tetemes költségeket sok család nem engedheti meg magának. A legnépszerűbb szakokon még a magas tanulmányi átlagúak is a tandíjfizetéses kategóriába nyerhetnek csak felvételt a mesterképzésre. S vannak olyanok is, akik továbbtanulnának, de kívül rekednek a rendszeren. A bolognai rendszer ugyanis úgy épül fel, hogy az alapképzést befejezetteknél kevesebben tanulhatnak tovább a mesterképzésen. Más, szerencsésebb, boldogabb országokban a 3 éves alapképzéssel sem nehéz állást találni. Bizonyára emlékeznek még arra, hogy két éve az újvidéki bölcsészkaron a pszichológia szakos hallgatók ülősztrájkkal adtak hangsúlyt emiatti tiltakozásuknak. A hároméves képzés után pszichológusként elhelyezkedni nem tudtak, a mesterképzésen pedig csak 75 százalékuk számára volt férőhely. Május közepén vették kezükbe a saját sorsuk intézését, hogy az illetékeseknek legyen idejük intézkedni. Két éjszakát töltött egy kisebb csoportjuk a fakultás épületében. Ez a két évvel ezelőtti volt Szerbiában az első hálózsákos egyetemista-tiltakozás.
Az idei hálózsákos tiltakozások először a belgrádi Filológiai Fakultáson kezdődtek, majd gyorsan a Bölcsészettudományi Kart is megszállták a hallgatók, akik az éjszakákat is itt töltötték, s nappal megakadályozták, hogy előadásokat tarthassanak az épületben. Három hétig tartott ez a tiltakozás. Hihetetlen indulatot váltottak ki, különösen amikor kiderült, hogy zágrábi társaikhoz hasonlóan egyesek közülük az ingyenes felsőoktatás visszaállítását szorgalmazzák. A szurkoló huligánok égő fáklyát dobtak az épületbe, s az is megtörtént, hogy az épület elé kiment cigarettázni néhány egyetemista, és három feketébe öltözött, szerszámokkal felszerelkezett férfi támadta meg őket. Az egyik egyetemista a feszítővassal a fejére mért ütéstől megsérült.
– Ezt nektek, komcsik! – adott magyarázatot a feszítővassal esti sétára indult verőlegény, hogy miért csépelik a békésen cigiző egyetemistákat. Honnan tudta, hogy épp a liberális – sőt, épp az ingyenes oktatásra vonatkozó követelés miatt marxistának is nevezett – irányzathoz és nem pedig a nemzeti vonalhoz tartozó hallgatókat vert társaival? Az sem hétköznapi látvány lehetett, amikor a tanítás szünetelése miatt felbőszült egyetemi tanárnő a tiltakozók plakátjait cibálta le a hirdetőtábláról, a köztiszteletben álló egyetemi tanár pedig – felháborodásában, hogy nem tarthatja meg az előadását – lökdösni kezdte a tiltakozásban részt vevő hallgatókat (állítólag erről videó is kering a youtube-on). Persze, eddig még semmit sem értek el, talán csak annyit, hogy a rektor elnézést kért tőlük az őket ért sok kellemetlenség miatt, s a héten fogadja őket a miniszter. Ez is azt bizonyítja, hogy nem veszik komolyan az egyetemistákat, az idősebbek elfelejtik, hogy a fiatalok elégedetlensége, lendülete viszi előbbre a világot. S ha nem érzik, hogy van jövőjük, fogják a diplomájukat, és külföldre távoznak, Szerbia pedig jó úton halad, hogy a nélkülöző nyugdíjasok országa legyen.
Azok az egyetemi hallgatók, akik féltek, hogy nem hitelesítik a félévüket, ha elhúzódik társaik tiltakozása, s nem járhatnak órákra, ellentüntetést is szerveztek a múlt hét végén a bölcsészkar előtt. Káosz. Az egyetemi tantervek zömét még mindig nem alakították át úgy, hogy az a bolognai rendszer követelményeinek megfeleljen. A tanárok többsége még mindig nem az évtizedek alatt megszokott módszerekkel és nem a bolognai rendszer elvei alapján oktat, vizsgáztat, a hallgatók még mindig nem értették meg, hogy ebben az új rendszerben a kampány jellegű tanulással semmire sem mennek.
Persze, mindez a pénztelenségre vezethető vissza. Néhány éve az egyik – azóta már nyugdíjba vonult – dékán azt nyilatkozta lapunknak: nekik bőven elegendő lenne annyi hallgató, amennyit az állami költségvetés terhére fel tudnak venni. Ám a kar iránt óriási az igény, meg a minisztérium is igen szűkösen fedezi a fakultás fenntartásának költségeit, ezért vesznek fel kétszer annyi tandíjfizetéses hallgatót, mint amennyien az állami költségen tanulók vannak. Segítség a befizetett tandíjakból befolyt összeg.
Persze, egy ilyen szegény országnak még így is óriási teher a felsőoktatás fenntartása. Azé a felsőoktatásé, amely – mint azt egyre többen emlegetik az utóbbi időben – a fejlettebb országok számára neveli ki a fiatal szakembereket. A háború, a munkanélküliség miatt a kilencvenes évek elejétől több százezer középiskolát, főiskolát és egyetemet végzett, illetve magiszteri, doktori titulussal rendelkező szakember távozott az országból. A Belgrádi Egyetem rektora a minap nyilatkozta azt, hogy az utóbbi húsz évben külföldre távozottak iskoláztatása legalább tizenkét millió euróba került ennek az országnak. S most másutt kamatoztatják tudásukat, és másutt fizetnek adót. Az agyelszívás tekintetében a Világgazdasági Fórum adatai szerint csak olyan országokban rosszabb a helyzet, mint Bissau-Guinea, Bosznia-Hercegovina, Kirgizisztán... Nem is lesz jobb, amíg nem törődnek azokkal a fiatal szakemberekkel, akik hajlandóak visszajönni. Nem készült ugyanis statisztika azokról, akik visszatértek, ám hónapokig hiába kilincseltek állásért – s egyetlen pártba sem akartak belépni, hogy munkahelyhez jussanak –, úgyhogy megint összecsomagolták a bőröndjüket...
Sokszor elmondták már az illetékesek, hogy nem várhatunk semmi jót, amíg a gazdasági mutatóink ilyenek, naponta tucatszám szűnnek meg a munkahelyek. Nem reménykedhetünk abban, hogy jobbra fordul a sorsunk, hogy itthon maradnak a fiatal szakemberek, mindaddig, amíg nem indul be a gazdasági termelés, nem teremtődnek új munkahelyek – de ezek egyelőre csak a választási kampányígéretekben léteznek. A fentiekkel mindenki tisztában van, csak arra nem jött még rá senki, hogy mit kellene tenni, hogy ebből a mostani önelégült tunyaságból, passzivitásból kimozdítsa azokat, akik tenni is tudnának azért, hogy végre meginduljon valamiféle fejlődés.
