Tizenöt előadás. És egy néző. Aki lehetek én, Te is, Ön is. Egy néző, aki megnézett egy előadást. Vagy néhányat. Vagy akár az összeset. És tetszhetett egy, tetszhetett több, vagy akár tetszhetett az összes is. Többé-kevésbé. Merthogy az azért kétséges, hogy azt az egy nézőt, aki lehetek én is, Te is, Ön is, mindegyik produkció ugyanannyira nyűgözzön le. Az meg, hogy mindenkit mindegyik ugyanannyira, az egyenesen lehetetlen. Ám ettől jó ez. Attól, hogy míg az egyikünk kimenne a teremből, a másikunk újra és újra beülne, ötször is egymás után. Így lesz sokszínű, sokrétű, széles skálájú. Mint egy paletta, amelyet elém nyújtanak, felkínálják a színeket, és én magam választhatom ki, hogy melyikkel festek. Lehet, hogy valamelyik színhez nem is nyúlok, de attól még nem zavar, hogy ott van ezen a palettán. Vagy az is lehet, hogy ugyan felviszek a vásznamra olyan színt, amiről utóbb mégis kiderül számomra, hogy nem is tetszik, ám attól a végeredmény még lehet olyan festmény, amelyben mások éppen ezt a színt fogják szeretni. Így hát talán nem is arról érdemes beszélni, hogy mi, miért volt teljesen, többnyire, kevésbé vagy egyáltalán nem meghatározó számomra a szabadkai Desiré nemzetközi színházi fesztiválon, hanem inkább az a kérdés, hogy bánom-e, hogy mégis láttam az utóbbi két kategóriába sorolható előadásokat is. A válasz pedig megnyugtató: egyáltalán nem. És ez a lényeg. Szerintem. A lényeg, hogy fogadjuk el két kézzel a felkínált palettát.
Nos, az én festményem elkészült, rajta kevésbé tetsző színekkel is, de ez az alkotás akkor is az enyém. És ettől szép. Mert azért a legtöbb szín rajta éppen olyan, amely melenget, megnyugtat, elégedettséggel tölt el, mosolyra hangol. Hozzám például Kanadából és Prágából érkeztek a legvibrálóbb, legüdítőbb árnyalatok. Hiába játszottak a kanadaiak csontszínű bábokkal fekete jelmezben szürke díszlet között, mindez az én vásznamra csupa sárgával, naranccsal, vörössel, bíborral kerül fel. Kúszott a kis, csúnya féreg a kifeszített kötélen, és minden apró mozdulatnál egy csepp vibráló vörös került fel a vászonra, megperdült a kopaszodó, vén hableány, és máris színesebbé vált a kép, megöregedett madárember bújt elő az ütött-kopott hordók mögül és ecsetem a bíbort kereste. De ugyanilyen színekkel festette fel magát az én vásznamra a csehországi társulat is. Egy különös álomvilág a Dotex, egy rejtélyes utazás önmagunkban önmagunkkal. A színpadon kinyúlik a kéz, hajlik a derék, köröz a fej, a nézőtéren visszafojtódik a lélegzet, csillog a szem, mosolyog a száj... És én vonalakat húzok, köröket rajzolok. Alakul a kép.
Mivel mindent láttam, végigpróbáltam a paletta összes színét, így persze óhatatlanul akad a festményemen hideg kék is, fáradt szürke is, de még fekete is. Hogy baj-e? Csupán csak annyiban, hogy ezek a színek nekem nem tetszenek. Mások attól még szerethetik. Sőt! Van, aki éppen ilyet választ a palettából. Mert miért ne akadna, aki az én borzongató sötétkékemet is napfényes sárgának látja. Így lesz mindenki alkotása más. És mindenkié a maga módján értékes. Az az egy néző – aki lehetek én, Te is, Ön is – maga is alkotott míg alkotásokat látott. Mi van hát a vásznamra került szürkével, feketével? Jól elférnek a világos, meleg színek mellett, hiszen ezek is az én festményem részei. Azé az alkotásé, amelyet ugyan fürkészhetünk közelről, ráérősen boncolgathatjuk egyik-másik részét, de igazi értékét mégis akkor látjuk, amikor egészében szemléljük.
