A görög tragédiából tudjuk, hogy a tragédiához két egyforma igazság ütközésére van szükség. Egy ideig két ilyen igazság hatott az ukrán válságban is. Ennek az állapotnak vetett véget az, hogy Oroszország lerohanta Ukrajnát. Itt már szó sincs semmilyen igazságról. A támadás csak az érdekövezetekben gondolkodó elvakultsággal magyarázható. De haladjunk sorjában!
Mint említettük, az ukrán válság korábbi szakaszában két igazság hatott. Az egyik az volt, hogy rendkívül feszült helyzet alakult ki. Boris Johnson brit miniszterelnök már arról beszélt, hogy Oroszország a II. világháború óta a legnagyobb háborúra készül. Az történt ugyanis, hogy a két fél, Oroszország és az Egyesült Államok, egymás után halmozta a seregeket kettőjük érdekövezetének határán. Az orosz hadsreg még inváziót is gyakorolt, az Egyesült Államok pedig katonákat küldött az Oroszországgal határos országokba. Közben mindkettő tagadta, hogy háborúra készül. De Ukrajna szövetségesei egymás után küldték a fegyvereket is az ukránoknak.
Ebben a feszült helyzetben Moszkva bejelentette, hogy elismeri az Ukrajnában alakult két szakadár területet: a Luhanszki Népköztársaságot és a Donyecki Népköztársaságot. Már maga a bejelentés elég volt a feszültség fokozására. Már azért is, mert a helsinki csúcsértekezlet annak idején a béke zálogának nyilvánította az államok szuverenitásának és területi épségének biztosítását. De ezen túlmenően Moszkva még bejelentette, hogy a két új államot megvédi minden támadással szemben.
A feszültség igazával két másik igazság állott szemben. Az egyik Oroszország igazsága volt. Putyin orosz elnök ugyanis arra hivatkozott, hogy a rendszerváltáskor Oroszországnak megígérték, a NATO nem fog terjeszkedni Oroszország határai felé. Közben – mint elpanaszolta – „Ha már nem akartak szövetségesnek, akkor miért tettek rögtön ellenségnek.”
Nemcsak a Nyugat, hanem Oroszország sem bírta sokáig ezt az állapotot, amelyet a filozófus Francis Fukuyama a történelem végének, az örök béke korszakának nyilvánított. Jött a 2008. évi gazdasági válság, amelynek – épp úgy, mint a 1928–33-as válságnál – fegyverkezéssel akartak véget vetni. A fegyverkezéshez viszont ellenség kell. Márpedig napjainkban a Nyugatnak egyetlen olyan ellensége lehet, amely ellen fegyverkezni érdemes: Oroszország. De Oroszországnak is csak a Nyugat lehet ilyen kaliberű ellenfele.
Ami pedig a NATO bővülését illeti: a rendszerváltás óta ötször terjeszkedett, még Oroszország határaihoz is közelítve. 1999-ben felvette Lengyelországot, Csehszlovákiát és Magyarországot. 2004-ben Szlovákián, Románián és Szlovénián kívül csupa olyan államot, amely szomszédos Oroszországgal: Észtországot, Litvániát és Lettországot. Csak ezután jöttek a távolabbi országok. 2009-ben Albániát és Horvátországot. 2017-ben Montenegrót, 2020-ban Észak-Macedóniát.
Még keményebb igazság, mert nem pusztán nagyhatalmi hiúság kérdése, hanem egy kisebbség életét megmérgező igazság az ukrajnai orosz kisebbség igazsága. Egy-egy ország másképp viszonyul a kisebbség kiszakadási jogához. Nagy-Britanniában megengedték, hogy a skótok szavazzanak a kiszakadásról. (Részben, mert biztosra vették, hogy a bentmaradásra szavaznak. Nem engedték viszont meg akkor, amikor a skótok az EU-ban maradás érdekében biztosan a kiszakadásra szavaztak volna.) A demokratikus Spanyolországban viszont elfojtották a katalánok kiszakadási törekvését.
Az ukrajnai félfasiszta nacionalizmus azonban először pokollá teszi a kisebbségek életét, utána fegyverrel akarja megakadályozni a kilépést. A két szakadár „népköztársaság” ugyanis állandó támadásnak van kitéve. Eddig mintegy 14 ezer ember vesztette életét és mintegy 700 ezer vált menekültté. Az ukránok Donyeck határán 411, Luhansz határán pedig 1050 incidenst provokáltak.
Az igazságokkal teremtett helyzetnek vetett véget Ukrajna megtámadása, ami semmivel sem indokolható. Talán indokoltnak tartottuk volna a két „népköztársaság” védelmét, az ország lerohanása azonban semmivel sem indokolható. Pusztán egy veszélyes elvakultságnak a terméke. Lehetséges, hogy az oroszok elszámították magukat: nagyobb az ellenállás mint amilyenre számítottak. De ettől eltekintve egy ország megtámadása súlyos vétség a béke ellen. Még akkor is, ha emellett több minden szól, mint az oroszok esetében.
A mi térségünkben eltérő fogadtatásra találtak a fejlemények. Ukrajna megtámadását senki sem támogatja, a helyzetre azonban különbözőképp reagáltak. Legnehezebb Magyarország helyzete. Mert talán már néha szívesen odacsapott volna a kisebbségek védelmében, ha Oroszország helyében lenne. De a helyzet ilyen alakulását semmiképpen nem támogathatja.
Horvátország és Szerbia ellentétesen reagált. Mindkettő saját történelme alapján ítéli meg a helyzetet. Amikor Putyin bejelentette, hogy megvédik az ukrajnai orosz kisebbséget, a Slobodna Dalmacija megírta, olyan ez, mint amikor Milošević bejelentette, hogy megvédi a horvátországi szerbeket. Szerbia helyzete még kényesebb. Hivatalosan bejelentették, hogy
elítélik az országból való kiszakadás kísérletét, de nem foganasíthatnak megtorló intézkedéseket Oroszország ellen. A lapok ezen túlmennek. A Blic meg is írja, hogy Koszovó és a Don-vidék ma a nemzetközi élet legkényesebb pontja. Arra is emlékeztetnek, hogy a Szerbiából kiszakadt Koszovót nemcsak elismerték, hanem Szerbiát bombázták is, mert nem akart belenyugodni ebbe a kiszakadásba. Most viszont a két „népköztársaság” kiszakadását elítélik. Támogatják azt az Ukrajnát, amely meg akarja akadályozni ezt a kiszakadást.
