A péterrévei származású, de már 1971 óta Adán tevékenykedő Polyák János ötévesen tudta, hogy római katolikus kántor és temetkezési vállalkozó szeretne lenni. Mindkét vágya beteljesült. A hetvenéves férfi kántorként és temetkezési vállalkozóként is a hagyományos, részben latin nyelvű temetési szertartás híve. Egyben a díszes és hagyományos ravatalozást, valamint a koporsót vállukon hordozó bocskai ruhás gyászhuszárokat felvonultató temetés pártolója.
Poják János életében elválaszthatatlan volt egymástól a kántor és a temetkezési vállalkozó hivatása. Manapság is végzi a kántori munkát, felkérésre szívesen elmegy misére, esküvőre és temetésre a környék településeire. A temetkezési vállalkozása pedig már évtizedek óta a megélhetést jelenti számára, bár ügyel a hagyományok megőrzésére és a pompára is. Mindkét szakmát gyerekkorában szerette meg, és választotta ötévesen a hivatásának:
– Apukám berukkolt a II. világháború során, így anyukám maga maradt. Két maxim földünk volt, abból anyukám igyekezett annyit megművelni, hogy legyen mit ennünk – mesélte Poják János. – Kicsi voltam, a munka miatt nem tudott velem mit kezdeni, ezért az egyik szomszéd, egy öreg néni elvállalta, hogy vigyáz rám. Ha lakodalom volt, akkor elvitt magával menyasszonyt nézni, ha temetés, akkor mentünk a halotti kérésre, mert abban az időben még háztól temettek. Így már kicsi koromtól belenevelődtem és megszoktam a temetéseket. Régen a koporsót nem csavarozták le, hanem leszögezték. Ilyenkor a kántor énekelt, a vállalkozó szögezte, a rokonság meg sírt. Ez a hangzavar nem mindennapi volt: azok ordítottak és sírtak, emez énekelt, amazok meg puffogtak. Ez nagyon magával ragadott engem, bár nem tudom, hogy miért. Mindenesetre megkedveltem mindkét hivatást. Harmadikos koromban már fejből tudtam a Circum dederum me temetési éneket, és az egész szertartást. Ha valaki meghalt, akkor apámnak az volt az első, hogy elment lélekváltságot húzatni a templomba. Utána mentek a koporsóshoz, majd az elhunytat felravatalozták a háznál. A templommal szemben volt az iskola. Ha óra közben elkezdték húzni a lélekváltságot, akkor tovább már nem volt maradásom a padban, a szünetben leléptem. Megkerestem, hogy melyik koporsósnál vették a koporsót, és a többi kellékkel együtt egy kétkerekű taligán kitoltam a házhoz. A halottat az első szobában ravatalozták fel. A régi falusi házakon általában két ablak volt, mindkét ablakra gyászdrapériát tettek, a közepére baldachint, a halottat az asztalra letakarva helyezték, valamint két angyalka és a szenteltvíz-tartó került mellé. A bejárati ajtón is volt drapéria, az utcán meg egy gyászlobogó. Ezt kellett kitolni a házhoz, amiért öt dinár fizetséget kaptam – közölte a temetkezési vállalkozó, aki régi temetések menetéről is beszélt:
– Egy nap múlva tartották meg a temetést, a háznál megjelent a pap, a kántor, a lobogósok és a ministránsok, valamint a temetkezési vállalkozó a ló vontatta halottas kocsival. A kocsival a főbejáraton betolattak az udvarba, majd miután kikérték a holtat és leszögezték a koporsót, ezt a kocsi végéhez vitték. Ott a pap elénekelte Circum dederum me-t, majd következett a halotti búcsúztató, anélkül nem temettek. Egyedül csak az öngyilkosnak nem engedték meg a halotti búcsúsztatót. Ha nem volt búcsúztató, nem kellett a pap sem, ehhez nagyon ragaszkodott a nép. Régen a szertartás csak ezen a módon volt elképzelhető. Ha valaki nem búcsúztatta el a hallottját, azt lenézték, a búcsúztatás kötelező volt. Ezután a koporsót feltették a kocsira és elindult a menet, elől vitték a nagy keresztet, aztán lobogót, fejfakeresztet, majd következett a kántor, a két ministráló, a pap, majd a kocsin a halott és a gyászolók. Induláskor a kántor énekelte az Indulok a sírba kezdetű éneket, majd minden második sarkon egy újabb verset a temetőig. Amikor beléptek a temetőkapun, felhangzott az Im paradisum deducant kezdetű ének, amely manapság úgy hangzik, hogy A mennyország örömébe vigyenek az angyalok. Én ezt mindig latinul éneklem, nekem a latin nyelvű temetés szebb, mint a magyar. A sírnál aztán ismét volt egy rövid szertartás, a holtat leengedték, és mentünk haza gyalog, vagy egy másik halotthoz. Adán akkoriban, ha 10 órakor volt egy temetés az Alvégen, akkor végigmentünk a városon énekelve. Majd ha Gunaras városrészben volt a másik halott, akkor mentünk oda, majd ismét énekelve vissza a temetőbe. Ez nagyon fáradságot és időigényes volt. Mostanság félóránként temetünk, naponta négy-öt temetést tartunk, de előfordult már hat is. Régebben hetente temettek gyereket. Olyan hét nem volt, hogy ne lett volna kis halott. Inaskoromban ezeknek a temetéseknek a lebonyolítása az inasok feladata volt. A halottasháznál az asztalt leterítették fehér abrosszal, arra tették a pici koporsót, egy feszületet a fejéhez, két kis gyertyatartót, valamint a gyászlobogót az utcára – tudtuk meg Poják Jánostól.
Az adai temetkezési vállalkozó 1967 őszén nyitotta Péterrévén az első vállalkozását, amelyet 1971 májusában Adára költöztetett. Poják János megjegyezte, hogy akkoriban Adán a Zanatlija asztalosszövetkezet végezte a temetéseket, amelyek meglehetősen szegényesek voltak.
– Elmondhatom, hogy az elmúlt évtizedekben a temetkezési kultúrát olyan színvonalra emeltem Adán, hogy nemcsak Vajdaságban, de Magyarországon se nincs ilyen ravatal és temetés. Nem régen temettük az egyik adai asszonyt, akinek díszes temetést kértek a hozzátartozói. A temetésen díszőrség állt az ajtóban, egyenruhában, fehér kesztyűben, alabárddal. Ők vezették a menetet. Megszervezünk mindent, a legegyszerűbbtől a legpazarabb temetésig – közölte a vállalkozó, aki ragaszkodik ahhoz, hogy a koporsót a halottasháztól a sírik bocskai ruhás gyászhuszárok, vagy más néven halálmadarak vigyék a vállukon. Hozzátette, hogy húsz évbe telt, amíg elfogadtatták a pravoszlávokkal, mivel náluk korábban az volt a szokás, hogy a hozzátartozók vitték a koporsót. Poják János közölte, hogy a temetéshez négy szín dukál: az arany, az ezüst, a fehér és a fekete. Minden temetési kelléknek ezt kell tükrözni, köztük a ravatalruháknak, drapériáknak, baldachinnek, a gyertyatartóknak, az angyalkáknak, a szenteltvíztartónak, a lobogóknak, a gyászhuszárok egyenruhájának, a halottaskocsinak és a lószerszámoknak is, vagy éppen a halottszállító gépkocsinak. Mint mondta, azokat a temetési kellékeket, amelyeket használnak, nem lehet megvásárolni, egy részüket korábbi szakkatalógusok alapján maga varrattatta. Egy garnitúra kellékre, köztük drapériára, baldachinra és lobogóra egy lánc föld áráért hímezték rá a díszítést, de sok kelléket vásárolt, illetve kapott ajándékba Vajdaság-szerte azoktól a temetkezési vállalkozóktól, akiknek vállalkozását államosították és elkobozták, de ezt-azt sikerült elrejteniük a hatóságoktól. Az évek során négy, ló vontatta halottaskocsija is volt a gépkocsik mellett. Ma már egy lovas kocsija van, amelyet szintén használnak temetéseken. Különösen kedvelt a moholi gazdag szerbek körében.
– Magam készítem és értékesítem a koporsókat, így olcsóbban tudom adni, mint azok a temetkezési vállalkozók, akik koporsógyártó cégektől vásárolják. Jelenleg tizenkét községbe hívnak temetni, pedig máshol is vannak temetkezési vállalkozók. Hívnak bennünket, mert más ilyen látványos módon nem szervezi meg a temetést, mint mi. Csupán Adán tizenegyfajta vallási felekezet létezik, és mindegyiknek ismerni kell a temetkezési szokásait. A muzulmánoknál nem mindegy hogyan áll a félhold a csillaggal, mert ha fordítva kerül fel, akkor ezzel meggyalázzák a vallásukat. Mivel én kántorként egyháztörténetet is tanultam, ezért minden vallásnak, köztük a reformátusnak, az evangélikusnak, a nazarénusnak, a pravoszlávnak, a római és görög katolikusnak ismerem a szertartásait, mert megtanultam. Számomra legszebb volt a római katolikus temetési szertartás 1965- ig, ameddig latin nyelven folyt, csak a búcsúztató és a kísérő énekek hangzottak el magyarul. Mostanság a nazarénusok temetései a legszebbek számomra, őket követik a pravoszlávok, majd a római katolikusok – mondta Poják János.
