Az utóbbi időszakban Európa-szerte megnőtt a válások aránya. Egy felmérés szerint legrosszabb a helyzet Belgiumban, ahol a házasságok háromnegyede végződik válással. Magyarországon, a tavalyelőtti adatok szerint, 1000 házasságra 562 válás jut. Viszont ez a szám 1000: 346-hoz volt a nyolcvanas évek folyamán. Szerbiában minden harmadik házasságkötés végződik válással. Hogy mi lehet ennek az oka, s hogy a válások terén hol is állunk mi, vajdasági magyarok, Szénási Oszkár zentai szociális munkást és családi konzulest kérdeztük.
– A nyolcvanas évek kiszámíthatóbb társadalmi-gazdasági viszonya segítette a családok működését. Napjainkban több szinten sokkal kiszámíthatatlanabb életkörülmények között kell megtervezni a családalapítást. A házasságkötés több fiatal párnál konzervatív intézménynek számít, ami helyett inkább az élettársi viszonyt választják. Ez nem garancia arra, hogy a házasságpártiak nagyobb biztonságban vannak, mert ahogyan a statisztika mutatja, a válások száma nem csekély. A globalizáció okozta trendek nálunk is jelen vannak. Napjainkban a fogyasztói társadalom szemlélete, a „lecserélem, ha már nem jó” egyre nagyobb teret hódít. A használati tárgyainkkal szemben ezt a szemléletet még képviselni lehet, de a kapcsolat működtetése ennél egy kicsit összetettebb.
Vajdaságban erőteljesen jelen van a patriarchális családmodell, elsősorban a szerb családoknál, de a többi nemzetiségnél is. A mostani kor kihívásait ezek a rigíd családszerkezetek nem tudják kellő rugalmassággal kezelni. Idővel rengeteg konfliktusból adódó negatív indulat halmozódik fel, ami jobbik esetben „csak váláshoz” vezet.
– Konkrétan mi a párterapeuta, illetve a családkonzulens feladata, s kérlek, mesélj azokról a módszerekről, amelyekkel a párokkal foglalkoztok?
– Az Omega Közösségi Házban családterápiás segítségnyújtást is végzünk, ebbe beletartozik a párterápia is. Az effajta segítés a családdal, a házaspárokkal mint rendszerrel foglalkozik. Amikor gyermek nélküli párral van dolgunk, akkor beszélünk párterápiáról, illetve ha jól érzékelhetően körvonalazódik az a megállapítás, hogy a család rossz működésének elsődleges kiindulópontja a házaspárok közötti feszültség. Feladatként megemlíthetem, hogy segítünk a klienseknek egyensúlyba hozni a családon belüli alrendszereket (gyermeki, házastársi, szülői), egymás közötti határokat, hogy a kapcsolatok egészséges mederben működjenek, valamint a kommunikációs elakadásokban segítünk megfogalmazni érzéseket, gondolatokat, jövőképet, ami elfogadható minden családtag számára.
A házastársak, családok önként jelentkeznek. Ha csak az egyik fél szeretné a változást, úgy meglehetősen nehéz dolgozni, de volt már erre is példa, hogy a család többi tagja a megjelent változást követően csatlakozott a terápiás foglalkozáshoz. Lassabban zajlott a folyamat, de eredményes volt.
Fontos szem előtt tartanunk, hogyha a házasságban, családban valami tartósan nem jól működik, akkor a problémával nemcsak az arra érzékenyebb személynek kell reagálnia, hanem mindenkinek, aki része a rendszernek – elsősorban a felnőtteknek.
A terápiás beszélgetések általában másfél órásak, melyek során igyekszünk közösen objektíven körbejárni a nehézségeket, viselkedési szokásokat, kapcsolati kötődéseket, és elindulunk közösen a mindenki számára elfogadható megoldáskeresés felé. Ha nehezebb esettel jönnek, akkor elejében heti rendszerességgel találkozunk, később kéthetente, majd havonta – ez annak függvénye, hogy mennyire sikerül a családnak megküzdenie a kihívásokkal. A célom az, hogy minél előbb kilépjek a család életéből, hogy az külső segítség nélkül tudjon működni a maga ritmusában. A találkozások között házi feladatot is kapnak, ami lehetőséget nyújt arra, hogy a két találkozás között is foglalkozzanak a változással.
– Melyek azok a gyakori hibák, amik miatt felbomlanak a házasságok, s miképpen lehet ezeket elkerülni?
– A leggyakoribb nehézség, ami törésre visz egy kapcsolatot, az értékrendkülönbség, amit a házasság előtt össze kell hangolni, de a szerelem hevében ez nem történik meg. Többen abban a tévhitben gondolkodnak, hogy majd megváltoztatjuk a társunkat, és „átprogramozva” már egészen megfelelő lesz. Ez nagyon önző és beteges gondolkodás, mert a feltétel nélküli elfogadás egyik alapja a jó kapcsolatoknak, ebbe nem fér bele a másik értékrendjének megváltoztatása. Szokásainkban tudunk változni, de értékrendünkben már kevésbé.
Egyre többen felelőtlenül mennek bele a házasságba, illetve sajátos érdekek vezérlik őket. Például a szerelmesek abba az érzésbe, amit megélnek a párjuk mellett, amikor ez elmúlik, külön mennek, vagy pedig szeretnének minél előbb elmenekülni otthonról, mert már nagyon rossz otthon a légkör. Akadnak olyan hölgyek is, akik azért mennek bele a házasságba, mert úgy vélik, hogy már benne vannak a korban és gyereket kellene szülniük, s vannak az elvált gyermekes személyek, akiknek kell valaki, aki segít nekik a gyermekgondozásban és ház körüli teendőkben.
A következő nehézség a gyenge kommunikáció és a felmerülő konfliktusok konszenzusos megoldásának a hiánya. Amikor egy problémával való szembenézést túl sokáig hárítanak, gyakran az egyre összetettebbé válik, és hatványozottan több energiát, időt igényel megoldása, ha egyáltalán hajlandók még foglalkozni vele. A leggyakoribb konfliktusforrás az anyagi terület, a gyermeknevelés és a tágabb családi kör körüli nézetkülönbségek.
Egyszer egy házaspár keresett fel, mert kamasz fiuknak egyre zűrösebb ügyei voltak, és már nehezen viselték mindazt, amiket tett. Elkezdtük körbejárni a témát, belenyúltunk a szülő-gyermek kapcsolatba. Feltettem egy-két kérdést, ami a szülői szerepkörrel volt összefüggésben. A házaspár egyre idegesebbé vált, és indulatosan közölte velem, hogy nem kettejükkel van a baj, hanem a gyerekükkel, és őt kellene jobb belátásra bírni. Kértem, hogy a következő találkozásra hárman jöjjenek, hozzák a fiukat is, hogy megismerkedhessek vele is, de erre nem került sor.
Valószínűsíthető, hogy a fiú volt a gyenge láncszem a családban, aki jelezte, hogy itt valami nincs rendben, segítségre lenne szükségük, de a szülők még nem álltak készen arra, hogy esetlegesen napvilágot lássanak olyan dolgok, amik előidézték a kaotikus állapotokat.
Sok ember fél, szégyell a nehézségeivel szakemberhez fordulni. Gondolati síkon meggyőzi magát, hogy másoknál is vannak nehézségek, keménynek kell lenni, mert az élet is kemény. Egy darabig igyekszünk gondolati síkon felülkerekedni a lelkünkből kiáltó hang segélykérő jelzésén, de eljön az a pillanat, amikor láthatóan felborul a rendszer. A túl sok kezeletlen stressz élmény vagy befelé, vagy kifelé irányuló agresszív viselkedést hoz ki az egyénből, ami sokszor a legközvetlenebb szeretteinken csattan.
– A közelmúltban több, tragikus kimenetelű, családban történt erőszakról számoltak be a napilapok. A társadalom mennyire tudja kezelni ezeket az ügyeket, s mi az, amire oda kell figyelnie egy társadalomnak, közösségnek, hogy megakadályozhatók legyenek ezek a tragédiák?
– A család a társadalom legkisebb rendszere, amely egyben egy komplex működési egység, jelentős értékeket hordoz és ad tovább a következő generációknak, hogy egy adott társadalom fenntartható lehessen. Ebbe a folyamatba sajnos kevés társadalmi szereplő gondol bele, rövid távon gondolkodnak. Szerbiában a családsegítés és a családokkal való törődés nagyon alacsony szinten áll, nincs kellőképpen kiépített intézményrendszer és támogatói háló. Ennek egyik oka talán, hogy Szerbiában a családok döntő többsége patriarchális családi működést ismer. Ennek a rendszernek megvannak a erősségei és a gyengeségei is. Meglehetősen zárt, és sokszor saját szabályok mentén old meg bizonyos kihívásokat. A családon belüli szerepek nem egyenlők, így ha valaki veszélyezteti a tekintélyt gyakorló személy autoritását, esetleg ellene szól, az bajba kerülhet. Hatvan-nyolcvan évvel ezelőtt lehet, hogy elégséges volt ez a családmodell, de napjaink stresszt okozó tényezőit (90-es évek háborúi, munkanélküliség, egzisztenciális bizonytalanság, generációs különbség, fogyasztói társadalom okozta hajsza stb.) már nehezen tudja magában tartani úgy, hogy az ne rombolja a családi rendszert. A szociális védelmi rendszer és a rendőrség az utóbbi időben igyekszik lépéseket tenni a családon belüli erőszak megfékezésére, de a szokásrendszer erősebb, mint az intézményes segítő rendszer. A kétezres évek második felében elkezdődött egy felfelé ívelés a fent vitatott kérdéskör kapcsán, de a gazdasági recesszió megfékezte a biztonságos házak és a segítő hálózatok működőképes kiépítését.
Ezek a megelőzés kiépítésének költségei, amelyeknek a fenntartása anyagi áldozatokat követel. Szerbia inkább reagálni szokott a jelenségekre, mint hogy azok megelőzésével foglalkozzon. A hős szerepkör az itteni mentalitáshoz közelebb áll, mint az eltervezett csendes megelőzés.
– Praxisodban volt-e olyan eset, amikor sehogy sem tudtál dűlőre jutni a párokkal, s kénytelen voltál feladni egy esetet?
– Igen volt, amikor mindkét félnél a bizalom olyan mértékben megrendült, hogy inkább a békésebb válást kellett menedzselni. Amikor a pár odáig jut, hogy egymást megalázóan sértegeti és minősíti, akkor nagyon nehéz tárgyilagosan a konfliktus forrására összpontosítani, mert olyan személyes sérülések születnek, amelyek övön aluli ütéseknek számítanak és a másik személy önbecsülését, önértékelését zúzzák szét. Persze megpróbálok segíteni nekik, visszamenni azokig a pontokig, amelyeken még működött a kapcsolatuk, de néhány esetben már bebizonyosodott, hogy a kapcsolatuk kezdete sem volt egy definiált jelenség, hanem egy hóbortos érzelmi találkozás, amire házasságot nem szabad építeni. Ahol gyermek van, ott sajnos soha sem lehet elvarrni válás alkalmával a szálakat.
– Mit tanácsolnál a fiatal házaspároknak, illetve a házasság előtt állóknak?
– Családkonzulensként elsődleges szempontnak tartom, hogy a kialakuló kapcsolatokban legyen őszinte kommunikáció, közös jövőképtervezés. Idejében tisztázni kell, hogy melyek azok a dolgok, amelyeket a fiatal pár fontosnak tart, illetve amik felett egy kicsit nehéz elsiklani.
A párkapcsolat első két éve az összerázódás időszaka, amikor a fenti dolgokat még meglehetősen nagy toleranciával egyeztetni lehet. Miután már összeházasodtak, fontos tényező még a fiatal házaspárnak a szülőktől való egészséges távolságtartás, hiszen egy saját rendszert kell hogy kiépítsenek. A szülőknek pedig ezt tiszteletben kell tartaniuk. Nem ritka, hogy valamelyik házastárs továbbra is erősebben kötődik egyik szülőjéhez, mint a házastársához. Idővel komoly feszültségek keletkeznek ezekből a helyzetekből. Ebben is egységesen kell állást foglalniuk.
A legnagyobb kincs, amire folyamatosan vigyázniuk kell, a kommunikáció, együtt töltött idő. Ez ami a leggyakrabban ellanyhul az élet teendőinek sürgésében-forgásában. Amikor a szó elhalkul, erősödik a bizonytalanság, kétségbeesés, pótcselekvések, kimerülés és elidegenedés. Nagyon szomorú egy ridegen működő, vegetáló család látványa.
