A napokban nyílt egy ökológiai oktatóközpont Kabolban, azaz Koviljban, pontosabban a kaboli rét mellett. A Vajdaság Erdői Közvállalat, a tartományi környezetvédelmi titkárság és a Tartományi Környezetvédelmi Intézet dicséretes beruházása ez. Meg kell dicsérni ezen intézményeknek a természeti rezervátummal kapcsolatos, sokéves közös törődését is, ami nemcsak a természet védelmében merül ki, hanem Vajdaság e gyöngyszemének népszerűsítésében is.
Kabol és a kaboli rét közvetlenül az E75-ös autópálya mellett fekszik, amelyen németországi, ausztriai vendégmunkások utaznak egészen Törökországig, amelyen magyarországi turisták csordogálnak le Görögországig. És itt van, útközben Kabol, vagy az e tájon manapság nevezett Kovilj. Újvidéktől Belgrád felé haladva hirdeti is ezt két-három út menti tábla. Hirdeti a kovilji rétet, a kovilji szerb kolostort. Ez rendben is volna, de engem az is érdekel, hogy mit tudhat meg Kabolról és környékéről ezen néhány táblán kívül az a turista, aki itt halad el, útban mondjuk a görög tengerpart felé?
Először a világhálón böngészgetek. Találok is egy szöveget, amely a vadászokhoz szól:
„Újvidék közvetlen közelében van a Kovilji rét. A Duna menti réteken, 4.305 ha területen abszolút nyugalomban ejthető el vadliba, vadkacsa, vaddisznó, a vadászatot csak a madárcsicsergés zavarhatja meg. A vadászok rendelkezésére állnak a vadászházak, magukon a vadászterületeken, úgyszintén mint tanyák, magánházak és szállodák, közel a vadászterületekhez.”
Az oktatóközpont átadásán a vadászatról nem volt szó. Dr. Slobodan Puzović tartományi környezetvédelmi titkár, nagy természetbarát és ornitológus, csak a madarakról szólt. Százkilencven madárfaj fészkel itt – mondta.
A rét egy pirinyó része
Az újonnan épült lelátón a Vajdaság Erdői vállalat őre kémleli a tájat. Kölcsönkérem távcsövét, hogy megnézhessem a hattyúkat. Szép időben a lelátó közelében úszkálnak, most azonban fúj a szél, és a hattyúk nem szeretik a szelet. A Duna holtágának szélvédett részében pihennek.
A kaboliak nappal pihentetik a csónakjukat, éjjel pedig…
Visszaadom a távcsövet és megkérdezem a zöld egyenruhába öltözött, fekete bajuszos, szigorú képű embertől, hogy az alattunk elterülő vízben a madarak milyen halat vadászhatnak?
Oktatóközpont az iskolásoknak
– Mindenféle halat. A rét gazdag madarakban és halakban. Az ornitológusok örömmel töltenek itt néhány napot, de akár egy-két hetet is. A horgászokról pedig ne is beszéljek. A réten kimondottan csak horgászbottal szabad halat fogni. Persze lehet hálóval is, ugyanis ezek a vizek bővelkednek mindenféle halban, elsősorban pontyfélékben, de hálóval halászni tilos. Ennek ellenére a helybeliek sportként űzik. Szép szóval nem lehetett erről leszoktatni őket, a büntetés összege pedig nevetségesen kicsi. Jelenleg mindössze ötszáz dinár. Másfél kilogramm ponty ára. Ki ne vetné be ennyi pénzért a hálóját, még annak árán is, hogy új hálót kell rendelnie? De hamarosan életbe lép az új törvény, amely a tiltott halászat elkövetőit huszonötezertől ötvenezer dinárral sújtja. Ez már komoly összeg. Összehasonlításként, aki a Dunán, innen egészen Szendrőig (Smederevóig) hivatásos halászattal akar foglalkozni, hetvenezer dinárért kiválthatja az évi engedélyt. Ezzel az engedéllyel itt senki sem halászhat…
Itt van a világ vége. Fél kilométerre az autópályától
Böngészgetek tovább a világhálón, és megtudom, hogy Kabol nyolc évvel ezelőtt 5599 lelket számlált; 5056 volt a szerb és 140 a magyar. De voltak itt, és minden bizonnyal vannak is – ami majd a jövő évi népszámláláskor kiderül – horvátok, cigányok, muzulmánok, szlovákok, montenegróiak, ruszinok, ukránok, albánok, csehek, németek, bolgárok, macedónok. És van egy bunyevác, egy orosz, egy román és egy szlovén is. Pontosabban: volt nyolc évvel ezelőtt.
A pravoszláv kolostort az autópálya melletti táblák is hirdetik
Az előző és az utóbbi népszámlálás között eltűnt huszonhárom magyar, de horvátból is kilenccel kevesebb lett, a szerbek száma 5242-ről 5599-re nőtt, a cigányoké 23-ról 51-re, a muzulmánok is kilenccel többen vannak…
„A zentai csata előtt itt volt Savoyai Jenő főhadiszállása.
1848-ban az egész község leégett.”
És a Kabolba látogató magyar turista a helyszínen nem tudja meg azt, ha előzőleg nem tájékozódott, hogy itt született Gál László költő, aki a Kovilji altatódal című versének első soraiban köszönettel adózik édesanyjának, hogy kicsiny korában az altatónak szánt meséket magyarul mesélte neki. A második versszak szintén a múltról szól, de ma időszerűbb, mint bármikor volt: Kovilj... a házak kékre festve / s ikonok csüngnek minden falon. / Bizony, Koviljon nem aludtak / és nem ébredtek a magyar dalon.
Halak, madarak
A népszámlálás adataiból ítélve, ma végképp nem.
A múltat említve szólni kellene talán arról is, hogy valamikor réges-rég éppen itt kötöttek békét a szerbek és a magyarok, szólni kellene arról a két katolikus papról, akik a kovilji szerbek védelmébe álltak a második világháború során, majd akiket ugyanezek a szerbek nem tudtak megvédeni honfitársaik bosszúvágya elől, vagy azokról a magyarokról, akik ugyanakkor estek értelmetlen áldozatul.
A kaboli és a péterváradi rezervátum
(Gólyafészek)
Szólni kellene mindenről, hogy a rét mellett elsuhanó utasok érdeklődését minél jobban felcsigázzuk, felkeltsük. Közülük néhány hátha meg is áll itt.
